Ikarusz

Lassan nyitotta ki szemét. Lassabban, mint ahogy a felvonó ajtaja elhúzódott. „Meg kell tennem!” –bizonygatta saját magának, miközben a bársonyszőnyeggel borított folyosóra bámult a nyitott lift ajtajából. Nem akart végigmenni a puha padlón, amely minden lépés zaját elnyelte, talán nem csak azokat… könnyeket, keserűséget, megalkuvást. Beletörődést, fájdalmat, félelmet sugárzott. Úgy érezte, ha rálép, őt magát is elnyeli.
Verejtékezni kezdett, keze a gombsor felé lendült, de mozdulatát félbeszakította egy jól ismert hang. A személyhívója rezgett. Előkapta, de tudta mit fog rajta látni, ki keresi, és nem örült ennek. Sem a tudatnak, sem a személynek.  Végül zsebre tette az átkozott szerkentyűt, nagy levegőt vett és kilépett a süppedős folyosóra. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy visszadugja kezét és megállítsa a becsukódó ajtót. Ehelyett azonban csak a fülke tükrében pillantotta meg önmagát és saját kétségbeesett tekintetével nézett szembe.
Az ajtó elzárta a visszautat, így hát kénytelen volt a folyosó vége felé fordulni. A falakon a cég legsikeresebb reklámkampányainak hirdetései és az értük kapott elismerések sorakoztak ízlésesen elrendezve. Köztük az a munka is, aminek köszönhetően felvették.

Pályakezdőként került a vállalat falai közé, lelkesen, elhivatottan. Tehetségesnek és megbecsültnek érezte magát, hiszen mind a munkatársai, mind a közvetlen vezetői kedvesek és segítőkészek voltak vele, az első pillanattól kezdve.
Mégis meglepte, mikor egy sikeres projekt után magához hívatta a „nagyfőnök” – csak így emlegették maguk között. Az irodája az épület legfelső emeletén volt. Mélyvörös bársonyszőnyeg vezetett az ajtajáig.
Izgatottan szökkent ki a puha padlóra és elégtétellel raktározta el lelkébe az irigykedő pillantásokat, melyek a liftig kisérték. Gyors lépteivel szinte azonnal az aranygombos ébenfa ajtónál termett. Egy pillanatra megtorpant, még egyszer végigsimította ruháját – haját már a felvonó tükrében ellenőrizte – megköszörülte torkát, majd magabiztosan hármat kopogott.

- Igen – szólt ki egy mély női hang, engedélyt adva a belépésre.
Szinte elvakította az a fényáradat, mely a tágas irodában fogadta. A helyiség falaiból három üvegből készült, így a folyosói művi fények után érthető, hogy egy pillanatra be kellett hunynia szemeit, csak amíg a pupillái rendezték soraikat.
- Kérem, foglaljon helyet! – ismét csak a hangot hallotta, még embert nem látott hozzá, ezért önkéntelenül is lehuppant az első ülőalkalmatosságnak tűnő bútorra, aminek képét látóidegei képesek voltak agyába juttatni. Már-már kínosan hosszú csend következett. Csak a saját lélegzését hallotta és a szívének ritmusát, mely most a dobhártyájában visszhangzott. Izgatott volt – mégiscsak a „nagyfőnök” irodájában ücsörgött.
Teljes némaság övezte – ha az imént nem szólnak hozzá, még azt hitte volna, egyedül van ebben a fénytől elárasztott, csodálatosan hangulatos szobában. Ekkor azonban olyan történt, amitől teljesen biztos lett abban, hogy van még rajta kívül más is az irodában. Először csak a tömény, édes parfümöt érezte meg, majd meghallotta a súlyos arany függő csengését, ahogyan a lépések ritmusára ringva ütődtek egymáshoz a vékony lemezkék. Megállt a háta mögött, nem mozdult, csak állt és mélyeket lélegzett. Talán a fiú markáns, fűszeres illata kerítette hatalmába. Majd elindult és kimért, megfontolt lépésekkel megkerülte a kanapét. Egészen a mahagóni íróasztalig ment, ahol egyetlen mozdulattal az üvegezett lapon termett és ültében lábait keresztbe vetette. A lábujjain hintáztatta tűsarkúját, szórakozottnak tűnt tőle, de a tekintete egészen másról árulkodott. Szemei falták a látványt – jó ideje várt erre a találkozásra. Mióta megkapta a jelentést a személyzeti osztálytól az új munkatársakról, és kezébe akadt a több mint tíz évvel fiatalabb férfi aktája, nem hagyta nyugodni a fantáziája.

Tipikus karrierista nő volt. Személyesen, vagy marionettként alkalmazott figurák irányításával, de mindig elérte, amit kitűzött magának. Miután elhelyezkedett az asztalon, pillantását megpihentette az fiú arcán. Zsenge kora ellenére igen férfias vonásai voltak. Majd a szemébe nézett és így szólt, a már korábban hallott mély, búgó hangon:
- Önnel nagyon meg vannak elégedve a közvetlen felettesei. Örömmel olvastam a jelentéseket a sikeres projektekről, amelyeket Ön vezetett. – Szünetet tartott, és figyelte szavai hatását. Majd így folytatta: - Nagyra értékelem az igyekezetét. Arra gondoltam, honorálnom kellene az erőfeszítést, amit cégünk hírnevének öregbítéséért tett.
Elakadt a lélegzete. Egy személyes, „nagyfőnöki” dicséret? Honorárium? Ez több, mint amiről álmodott. Ahogyan a döbbenettel vegyes izgalom kiült az ifjú arcára, a nő önkéntelenül is elmosolyodott. Szerette látni az érzelmeket a férfiak arcán, különösen, ha ő váltotta ki őket.
Ugyanazzal a játszi könnyedséggel csusszant le az asztalról, amivel az imént felült oda, és pár hangtalan lépéssel a kanapé előtt termett. Ahogy a nő megállt előtte, tekintete épp annak csípőjével került egy vonalba. Zavarában felpattant. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy csupán centiméterekre álltak egymástól. Arcán érezte a nő forró leheletét. Mögötte a kanapé, előtte a „nagyfőnök”, ő pedig a szituáció döbbenetétől megdermedt. Azt kívánta, bár megmozdulna végre a másik. Óráknak tűnő pillanatok teltek így el. Kezdte magát igazán kellemetlenül érezni. Mint egy rémült vad, pillantása kegyelemért könyörgött és a menekülési útvonalat kereste. Egy vadász azonban nem a könyörületességéről híres. Ebben az esetben csúcsragadozóval volt dolga.
- Mit szólna egy előléptetéshez? – kérdezte, és felemelte kezét. Csuklóján halkan csörrentek az arany láncok, karperecek. Nem is pislogott, miközben mutatóujját lassan végighúzta a fiú szépen ívelt arccsontján. Mindketten beleborzongtak az érintésbe.
- De hölgyem… - kezdte volna a méltatlankodást, de az imént még cirógató ujj, most beléfojtotta a szót.
- Szólíts Ildikónak! A többit pedig majd megbeszéljük később. – Alig hallhatóan, de ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Elvette a kezét a fiú arcától, de csak azért, hogy dús barna hajába túrhasson. Megcsókolta. Ugyanolyan ellentmondást nem tűrő módon, ahogyan beszélt.

Az első alkalom emlékei borzongtak végig a gerincén, míg az ajtóhoz ért. Az első, nem az utolsó volt. Attól a naptól kezdve pályája oly meredeken ívelt felfelé, mintha csak Ikarusz szárnyai repítették volna. Előléptetés, szolgálati autó, céges nyaralás és természetesen zsíros fizetésemelés. Mindent megkapott, amire csak egy ambiciózus ifjú vágyhat.
Számtalan alkalommal lépdelt végig a mindent magába rejtő mélyvörös szőnyegen. Ha ez a padló-kárpit mesélni tudna… Most megérett benne az elhatározás: „Ma olyat lát a puha szövet, amilyet még talán soha!” …Ikarusz szárnyain olvadni kezdett a viasz.
Egy gombnyomással kapcsolta ki újra méltatlankodni kezdő személyhívóját:
- Itt vagyok már. – mormogta. Zsebre tette a szerkezetet, majd egy laza mozdulattal az ajtókilincsért nyúlt és kopogás nélkül lépett a mostanra már jól ismert szobába.
Ösztönösen hunyta le szemét, hiszen ismerte a járást. Látnia sem kellett, azonnal megtalálta volna a kanapét is, de ezúttal nem ült le. Nem tervezte hosszúra a látogatást.
- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Ildikó felhúzott szemöldökkel. - Három órája próbállak elérni. – Nem volt hozzászokva, hogy megvárakoztassák. A „Mindent akarok, de azt most rögtön!” – elvet vallotta. Arcán a kíváncsiság, a türelmetlenség és a düh vonásai tükröződtek – a fiú már jól ismerte minden rebbenését.
- Más dolgom volt. – felelte, és megvonta a vállát. Próbált rendkívül lazán viselkedni, valójában azonban idegei pattanásig feszültek. Elszánt volt, ehhez kétség nem férhetett, de rettegett is. Félt a nő erejétől, uralkodó személyiségétől és a tudattól, hogyan bánt el azokkal az emberekkel, akik valaha nemet mertek neki mondani. Kíméletlen volt és bosszúálló. De a pohár ezúttal betelt.
- Mindegy is. – hagyta rá a fiúra és az asztalán heverő iratokat kezdte rendezgetni. – Beszéljünk inkább a hétvégéről. Nyolckor indul a gép, és…
- Én nem megyek! – szakította félbe kissé remegő hangon.
- Micsoda? 
- Nem megyek! – ismételte meg egy mély sóhaj kíséretében. - Sem most, sem máskor! – tette még hozzá és már cseppet sem volt bizonytalan a hangja. Innen már nem volt visszaút. A viasz lassan leolvadt a tollak tövéről…
A nő most felállt székéből és a fiúhoz lépdelt. Vészjósló tekintettel meredt rá, majd indulatosan szólalt meg:
- Ezt mégis mire véljem?
Hősiesen állta a metsző tekintetet és mostanra rezzenéstelen hangon tudott felelni:
- Befejeztem.
Grimaszba torzuló mosoly szaladt át Ildikó arcán. Vörösre lakkozott körmű kezeivel megmarkolta a zakó hajtókáját, egészen közel húzta magához, hogy egyenesen a fülébe tudjon sziszegni:
- Elfelejtetted mennyi mindent köszönhetsz nekem? Ugye tudod, hogy kicsinállak? – Fogai között szűrte a szavakat. – Ha elhagysz, megástad a sírodat!
- Nem érdekel! – Most már teljesen magabiztos volt. – Elegem van belőled!

Tekintetét a dühtől lángoló szempárba fúrta, majd hanyag kézmozdulattal lefejtette a karmokat hajtókájáról. Hátat fordított a történtektől megdermedt asszonynak, és elindult az ajtó felé. A nő indulattól remegő ajkait szólásra nyitotta, de a fiú visszalépett és mutató ujját a rúzsos szájra szorította.
- Ne keress többé! Nincs már miről beszélnünk. – Mondta halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. Majd másik kezével a zsebébe nyúlt, és a személyhívóját egy mozdulattal az asztal melletti papírkosárba hajította. Azzal ismét sarkon fordult, és megfontolt léptekkel kimasírozott az irodából.

Hangos csattanással zárult az ébenfa ajtó. Maga mögé zárva a döbbenettől még mozdulatlan nőt.
Telefonjába üzenetet gépelt, ahogy a liftbe lépett. Azonban mielőtt a küldés opciót választotta, még egyszer átfutotta a szöveget: „Megtettem. Könnyebb volt, mint hittem. Egy órán belül ott vagyok, készítsd a szerződést!”
Ikarusz új szárnyat épít – ezúttal saját tehetségével, erejével – még ha sorsa meg is pecsételődik, de javíthatatlanul törekszik a Nap felé...