Ajándék

Magam sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténhet velem. Hittem jóban és rosszban, hittem sötétben és világosban, az életem kiszámítható és unalmas volt, mint mindenki másé, aki fényben jár. Hihetetlen, hogy pont én, aki még a jelentéktelennél is jelentéktelenebb…

Az egész azon az estén történt, amikor összevesztünk. Feldúlva rohantam le az utcára, nem láttam, hallottam, csak az lüktetett a fejemben, hogy legszívesebben felpofoztam volna. Szerencsémre és főleg az övére, volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy csak összeszorított ököllel és fogakkal sarkon fordultam, miután lekurvázott. Mit képzel ez magáról?! Egy senki…nem is tudja mit veszíthet velem. De majd rájön… Magam is megrémültem attól az ördögi mosolytól, ami akkor az arcomra ült. Szokásom, hogy ha ideges vagyok, kirakatokat bámulok, csorgatom a nyálam, és míg azon gondolkodom, hogy melyik ruha hogyan állhatna rajtam, teljesen lenyugszom. Természetesen akkor is ezt próbáltam és a kirakatüvegben pillantottam meg magam mosolyogva, és bevallom tényleg ijesztő volt. Még szerencse, hogy éppen nem járt arra senki… legalábbis ezt hittem…
Nyugalmam felszínes volt, de már legalább nem tomboltam magamban, beértem egy egyszerű morgolódással, és bosszúm élvezetes tervezgetésével. Rutinszerűen lépkedtem magas sarkú bőr csizmámban, és élveztem, ahogy az éjjelig nyitva tartó vendéglátó egységek vendégserege elismerő pillantásokkal, és néhány vidám füttyel jutalmazta legújabb szerzeményem: egy igazán figyelemre méltó mélyvörös darabot. Na jó, talán kicsit mély volt a dekoltázs, de a fekete bőrkabát oly jól takart, és azt hittem másként alakul majd az estém. Persze a pasik mindig áthúzzák az ember lányának számításait… Ez van.
Már csaknem hazaértem, amikor egy olyan boltot vettem észre, amit eddig még nem láttam, talán csak nemrég nyílhatott. Most viszont volt ott valami, ami túlságosan is figyelemfelkeltő volt: Egy gyönyörű, fantasztikus és álomszép vörös csoda. Szatén, selyem, plüss és tüll… Micsoda összeállítás, micsoda szabásvonal, micsoda csoda! Teljesen elájultam, szinte az üvegre tapadtam, és a világ megszűnt számomra. Bámultam és ámultam.
Révületemből egy hang ébresztett. Egy hang, de milyen… Mély volt és bársonyos, izgató és csábító egyben, az a fajta orgánum, amitől ha nincs azonnal orgazmusod, akkor frigid vagy. Egy ilyen hang szólt, de nem tudatosult, hogy hozzám beszél, csak mikor megismételte a mondatát.
- Kiskegyed ruháját állították ki a kirakatba? Csak mert véleményem szerint máson elképzelhetetlen lenne ez a költemény.
Hozzám beszélt, és bókolt. Olvadtam, mint fagyi a napon. A következő dolog, ami letaglózott a tekintete volt. Fagyos és egyszerre tüzes, távolságtartó és hívogató, melegem volt és reszkettem a hidegrázástól. Én még ilyen embert nem láttam. Magas volt és elegáns. Fekete smokingja makulátlan, éppúgy, mint köpenye és csillogó cipője. Nem tudtam betelni a látvánnyal…
- Megnémult, kedves? Ne aggódjon, nem akarok semmi rosszat, mindössze csak egy egyszerű kérdést tettem fel.
Dehogy némultam, belül pörögtek a mondatok, csak a szám nem mozdult, pislogtam, és azt hiszem tátva is felejtettem.
- Nos hát, ha néma, akkor csak eldöntendő kérdést fogok feltenni, és elég, ha csak bólint, rendben?
És valóban csak bólintani tudtam, hogy rendben. Hogy ne lenne rendben, csak beszélj még, édes!
- Egyedül van?
Bólintottam.
- Ilyen kései órán?
Ismét.
- És nem fél?
Fejrázás. Elég kínos volt a helyzet, lassan nem ártott volna mondanom valamit. Erőt vettem magamon, lehunytam a szemem, hogy ne bűvöljön tovább a tekintete és meg tudjak szólalni.
- Miért kellene félnem? - kérdeztem vissza nagy nehezen. – Nem hinném volna ebben a városba bármi félelmetes.
Huh, végre meg tudtam szólalni! Tessék, és rögtön valami hülyeséget beszélek, máskülönben mi lenne ez a somolygás az arcán? Istenem mennyire édes még ez a kis undokság is!
- Valóban így gondolja? Ön egy bátor hölgy! Dicséretes! – mosolya nem tűnt el, de a szemét sem vette le rólam. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Zakariah Mayfair vagyok – azzal kezet nyújtott, én pedig csak gépies mozdulatokra voltam képes, de viszonoztam.
- Rowan Curry vagyok – feleltem és meglepődtem, hogy tudom a saját nevem.
- Örvendek! – felelte még mindig mosolyogva, és nem engedte el a kezem. Kézen fogva álltunk a kirakat előtt és képtelen voltam mozdulni, akár csak levenni a tekintetem róla. Vajon mi fog most történni?
Érdekes érzések kavarogtak bennem, és már azt sem tudtam hol vagyok, vagy miért egyáltalán. Csak a megbabonázóan kékes szürke mélység létezett, mely a pillantásával ragadott magával.
Minden megszűnt körülöttem, majd egy vágy kezdte markolni a szívem: Érezni akarom ennek a férfinek a csókját. Csak egy csók, és minden rendben lesz, elnyerem a világ jutalmát, és életem végéig boldog leszek.

- Örülök, hogy így érzed…- Mondta szinte suttogva, mintha gondolataimban olvasna.
És már éreztem, ahogy kezem bár elengedi, de karjait a derekamra kulcsolja és magához von. Forró lélegzete cirógatta arcom bőrét, szemeim lehunytam, számat résnyire nyitottam, és átadtam magam egy felsőbb erőnek. Puha volt az ajka, és mézédes a csókja, nyelve lágyan kereste az enyémet, hogy vad kergetőzésbe kezdhessenek. Mintha felemelkednék, és súlytalanná váltam volna. Talán csak egy percig tartott, de lehet, hogy egy napig vagy egy hétig… megszűnt az idő.

Mikor a játék véget ért és szemeim a kinyitottam, már nem a kirakat előtt voltunk. Egy kihalt kastély tetején álltam, és a teliholddal néztem szembe. Minden megváltozott körülöttem, csak Zakariah, a tekintete és a forró ölelése maradt.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, de furcsán elhaló volt a hangom.
- Nyugodj meg! Minden rendben! Bátorkodtalak hazahozni, gondoltam mégsem kellene az utcán vacsorázni… - mosolyogva simította végig a hajam, ami mostanra kibontva hullott alá, és a lágy szél hatására vidáman csiklandozta a hátamat.. Várjunk csak! Az én ruhámnak nincs hátdekoltázsa! - futott át az agyamon. Majdnem elájultam, mikor észrevettem, hogy az a ruha van rajtam, amit az imént még a kirakatban csodáltam. Az a gyönyörű vörös…
- Én nem értek semmit…- suttogtam, de igazán nem zaklatott fel mondatom értelme, és nem éreztem az értetlenséget sem. Talán a józan eszem az utcán hagytam. Úgy éreztem itt és most minden rendben, ami történik, annak úgy kell lennie, és ez helyes.
- Nem is kell mit érteni. Szép vagy vonzó, és úgy gondoltam van, aki sokkal jobban megérdemelne Téged, mint az a féreg, aki nem is olyan régen olyan csúnyán beszélt veled.
Ismét átölelt, és megcsókolt. Aztán a fülemhez hajolt és suttogott:
- Nem kell félned, jó helyen vagy és jó kezekben. Csak engedd el magad és légy önmagad!
Leheletét a nyakamon éreztem, majd az ajkait, de ami azután következett az beazonosíthatatlan volt számomra. Finom harapás, kicsiny fájdalom és lebegés, majd sötétség és végtelen hosszú zuhanás…