Várt váratlan

A kislány a téren ballagott. Rózsaszín, csipkés ruhácskát viselt, és piros masnik fogták copfba szőke loknijait. A négyévesek teljes magabiztosságával lépdelt, és a körülötte hömpölygő felnőttek áradatát szemlélte kíváncsian.
Majd egyszer csak megállt és mint, aki kinézett magának valakit, nagy kék szemeit a forgatagba fúrta. Várt és egy pontra meredt.
Tekintete irányából egy fiatal férfi közeledett. Öltöny volt rajta, kezében aktatáska és elszánt tekintettel meredt maga elé. Szigorú szürke szemeiből olvashatóan nagyon elmerült gondolataiban, talán a következő megkötésre váró üzlet járt a fejében, vagy egy fontos beszédet gyakorolt magában.

Egy pillanat műve volt az egész. A férfi elsuhant a kislány mellett, az pedig apró kezével az öltöny sarkába markolt. Csak a hirtelen rántást érezte, mikor megfordult már el is engedte a lányka. Nagy kék szemeiben mosoly bujkált és a rá értetlenül bámuló felnőttre nézett.

-Bácsi! Hol van?- kérdezte édes, csilingelő hangján.

Még mindig fura arcot vágott, de most már legalább értette honnan érkezett a rántás.

- Tessék?- kérdezett vissza értetlenül, miközben lehajolt a kislányhoz, hogy jobban hallja, amit mond.
- Hol van? -ismételte meg kérdését.
- Micsoda, kicsim?
- Nem tudod? Hiszen te is őt várod! Mindenki őt várja, nézz csak körül!- mondta, és piciny ujjaival maguk köré mutatott.

A férfi körülnézett és csodálkozó arcot vágott ismét.

- Ne haragudj, de nem tudom! Még is mit keresel? Mondd meg gyorsan, mert sietnem kell! Elkésem a tárgyalásomról.- mondta kissé türelmetlenül.
- Emelj fel, kérlek! Látni szeretném jön-e már!- kérte, és húsos, rózsaszínű karjait az öltönyös felé nyújtotta. Az lehajolt, letette táskáját a földre (maga sem értette miért) és a karjaiba vette a csöppséget.

-Emelj magasra, így még nem látom.- mondta, és úgy nyújtózkodott, hogy kicsi fodros bugyogója is kivillant hurkás lábacskái közül, miközben a férfi a vállára ültette.

- Nem fázol? Olyan vékonyan vagy felöltözve? -aggodalmaskodott a férfi mikor a meztelen lábacskákra tekintett.- És hol vannak a szüleid?
A kislány, mintha nem is hallotta volna a kérdést, a tömeg feje fölött elnézve lassan mosolyra húzta piciny liliom ajkait.
- Hát itt van! -mondta halkan.- Tegyél le! – tette hozzá kissé akaratosan.
- Jól van. De ki van itt?
A kislány nem szólt semmit. Amint a lábai a jeges aszfaltot érték, megfogta férfi (hozzá képest hatalmas) kezét és húzni kezdte.
-Gyere siessünk, mielőtt mások is észreveszik, és elijesztik. - azzal már szaladt is nyomában az öltönyössel. Átfúrták magukat a döbbent emberek áradatán, egyenesen egy betonnal körülvett hatalmas platán fa alá. A kislány leguggolt a még havas kis földszigethez, és apró kezeivel a hókupachoz nyúlt. Kicsit megpiszkálta és a fehérség mélyéről egy piciny kis zöld levél kandikált ki. Még egy kis babusgatás és egy fehér virágocska bontakozott ki a zöld levelek közül.
- Egy hóvirág? - nézett csodálkozva az öltönyös.
- Ne csodálkozz! Én mondtam, hogy megérkezett. - mosolygott a kicsi.