…avagy MIYAVI – Slap the World Tour 2014 – Budapest - koncertélmény
Mindenek előtt
szögezzünk le valamit: Nem voltam Miyavi rajongó… nem voltam! Ismertem egy-két
dalát, ami nem volt rossz. Tetszett, amit a ’jútúbon’ mutatott magából, de nem
éreztem különösebb izgatottságot a munkássága iránt. Ez az állapot tartott
egészen 2014. márciusáig, amikor is az Univerzum összes atomja azt akarta, hogy
ott legyünk azon a bizonyos 24-i Barba Negrás koncerten, ahol a Szamuráj
felpofozott mindannyiunkat.
Semmi extra nem
történt – „csak egy japán fiú” kijött a színpadra, „csak egy gitárt” vett a
nyakába, és „csak úgy” pengető nélkül „pofán csapta a világot”.
A Slap the world
2014 turné utolsó előtti európai országként, Magyarországra is berobogott,
egyenesen Budára, a Barba Negra Music Clubba.
Amint biztossá
vált számomra, hogy ott tudunk lenni a koncerten el kezdtem tovább képezni
magam – mégsem mehettem felkészületlenül a darázsfészek kellős közepébe.
Hallgattam újabb, és korai produktumokat; továbbra is a „nem rossz” kategória
erős mezőnyébe soroltam a Samurai Guitarist-ként emlegetett zenészt.
Aztán eljött a
nap, amikor is teljes pest-analfabétizmusunkat sutba dobva megérkeztünk a – jól
eldugott, de nem megtalálhatatlan – méltán jó hírű Barba Negra Music Clubhoz.
A hivatalos
kiírás szerint fél hetes kapunyitás, természetesen késett. Fél hét előtt pár perccel beállva a sorba,
ismerősök után kezdtem kutatni a tekintetemmel – hála a „fész-ivent”-nek jól
tudtam, lesznek nálam nagyobb rajongók is a helyszínen. A delikvensek déli
tizenkét órától a klub bejáratánál melegítették a hangulatukat, és egymást –
VIP jegy nélkül reménykedve, hátha egy pillantást vethetnek imádottjukra. (A VIP minősítésű jeggyel bíróknak hamarabbi
belépés, és 2 perces személyes „találkozó” a Művész Úrral volt a privilégiumuk
háromszoros összegért.)
A közel 10 méteres
sor végén álldogálva kissé frusztrált érzéssel vártuk a bebocsáttatást – majd
az érzés szelídült is, amikor a következő 10 percben a mögöttünk álló sor végét
már nem lehetett látni a másodpercenként érkezők miatt.
Fél 8 körül már
boldogan, megkönnyebbülten posztolhattam: „BENT VAGYUNK!!!” Ekkorra már kezdtek a lepkék a hasamban
ébredezni – hiszen mégis csak egy különleges esemény részesévé válhatok
hamarosan. Körülöttem eklektikus öltözékek, és változatos korosztályok
kavarodtak. Voltak szülői felügyeletes tinik, és megkönnyebbülten összemosolygó
25 felettiek: „Lám, nem mi vagyunk a rangidősek”.
A klub ízléses
és autentikus kalóz hangulatot árasztva könnyedén befogadta a sorban még
kimondottan népesnek tűnő vendégsereget. Ruhatár, relikviás-stand ez volt a
benti sorok kígyózásának sorrendje, és természetesen a kemény mag már a színpad
előtti kordonokat melengette, izgatottságtól verejtékező kacsókkal.
Művészkénk származásához
híven – és a hazai, meg európai előadókra olyannyira nem jellemző módon –
20:00-kor a színpadon állt és belecsapott a sushiba.
Az egy szem (név
szerint: Bobo) dobossal duóra kiegészült színpadi produktum tökéletesen
fogyasztható volt, még pelenkában rugdalódzó rajongási fokozattal is. Az első
pillanatoktól kezdve képtelenség volt mozdulatlanul, nyugodt a lábakkal és
kezekkel jelen lenni, de a negyedik dalnál már magam is végképp elvesztettem az
önuralmam. Ekkor - az általam is már ismert - Secret
című szám kezdő akkordjai pendültek a fekete gitár húrjain.
Egy kolléga
sorait idézném, aki tökéletesen megfogalmazta, ami a színpadon ekkor elkezdődött:
„…egy olyan buli ahol, Miyavi igyekszik közösülni a gitárjával a lányok legnagyobb örömére.” * …és mindannyiunkat magával sodort a színpadról szüntelenül áradó hihetetlen energia.
A közel két óra alatt, amit a gitárral és ezzel a fantasztikus emberrel közösen tölthettünk voltak nagyon bulis pillanatok, mint például a legismertebb Selfish love című dalnál. Vagy - album bemutató lévén – egy frissebb nótánál, ami a MIYAVI címet viselő lemez egyik kislemezeként látott napvilágot nem régen: a Horizon. A tombolás mellett, mélyebb érzelmek is előtérbe kerültek, amikor például a Japánt pár évvel ezelőtt sújtó nagy cunami-tragédiáról mesélt, és az akkori érzéseiről. Hiszen 2011-ben is éppen turnézott, amikor a természet majdnem elvette hazáját, otthonát, családját.
Mély átéléssel énekelte egy korábbi lassú dalát, a Kimi ni negai wo –t, majd a már említett új albumról, sokkal pop-osabb vizekre evezve, de még mindig érzelmesebb hangulatban, a borzongatóan szép Guard you-t.
Kimondottan színpatikus volt, hogy egy átlagos külföldi sztárhoz képest, Miyavi kifejezetten sokat szólt a közönséghez magyarul. Ilyenek hangzottak el például, mint „Sziasztok!”, „Miyavi vagyok!” „Hogy vagytok?” „Én jól vagyok.”, vagy „óriási” és „jó”. A rajongók körében azóta szállóigévé váló „Fuckin’ jók vagytok!” kifejezés is ezen a koncerten hangzott el. J
Bár közel két órás szeánszot tölthettünk a Sensei (ejtsd:szenszej = oktató, mester) bűvöletében, koránt sem tűnt fél óránál többnek. Magával ragadó, jól felépített, eklektikus, mégis tökéletesen harmonikus koncertet kaptunk. Kőkemény rajongók, és kíváncsi kezdők is muzikálisan tökéletesen kielégülve távozhattak. Furcsa volt ugyan egy számomra, csaknem vadonatúj előadóval, és a tökéletesen ismeretlen új lemezzel pont egy koncert keretein belül megismerkedni, mégis tökéletes katarzis lett a végkifejlet.
Mint említettem: Nem voltam Miyavi rajongó… nem voltam… de következő európai turnéja alkalmával, már nem hagyom az univerzumra, hogy ott lehessek az első sorban. ;)
MYV ó BE ONE!