„Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” – Mondja egy alkalommal az információs munkatárs. Szerencsétlenségére munkaidőben, balszerencséjére egy ügyfélnek. Természetesen az ügyet kivizsgálják, és végül megússza egy jegyzőkönyvvel.
Pedig mennyire rohadtul igaza van. És ezt mindenki érzi, csak van, aki rájön és van, aki nem. Örkény kimondta, kimondatta a tisztelt információs munkatárssal, akinek nemhogy a neve, vagy az arca nem fontos, de még igazán az sem, hogy férfi-e vagy nő az illető. A lényegesen életbevágó mindösszesen az, hogy végezze a dolgát, s több mint egy évtizeden keresztül csak két bizonyos kérdésre felelgessen. Pedig tizennégy év óta már igazán meg is tanulhatták volna, merre van az a két hely, amihez útbaigazítást tud nyújtani, a tisztelt munkatárs. Tizennégy év rengeteg idő… főleg, ha az ember egy helyen, egy munkahelyen töltheti el. Bár abban az időben, ahonnan a történet származik még talán nem volt ilyen nagy dolog, mint amilyennek manapság számít, ha viszonylag biztosnak mondható munkahelye van az embernek.
Gépies, arctalan kor volt, ahogy a mai is az, és talán a jövő sem fog változást hozni e tekintetben. Az ember-gép dolgozik, arctalanul, név nélkül, nem nélkül.
Arctalanul, hiszen a szomszédok sem ismerik egymást, nem hogy a munkatársak, ne adj’isten a vezető a beosztottját. Több évtizedes, sokat próbált barátok mennek el egymás mellett az üres utcán, anélkül, hogy felismernék régi pajtásukat.
Név nélkül, mindannyian számok, adatok, akták vagyunk a bürokrácia levéltárában. Személyi szám, adószám, TB-szám, bankártya, igazolvány, jogosítvány, stb. Iratok, papírok, beszerzésük sem egyszerű, de pótlásuk a megfelelő összegek nélkül, szinte lehetetlen. A dokumentumok áradatában magunk is papírokká, iratokká silányulunk. Azonban, ha ezekre az iratokra ráömlik a kávé iktatás közben, nem nagyon lehet pótolni, egyszeri és megismételhetetlen, és talán még pótolhatatlan is. Ennyi.
Nemek nélkül: a férfit és nőt elválasztó igazán határozott határ eltűnni látszik. Most mikor a férfias nők és a lányos fiúk korszakát éljük, kit érdekelnek a nemek? Éljünk az érzelmeinknek, legyünk emo-k! Legyünk feketébe öltözött életcél nélküli, és a halált megoldásnak tartó fiatalok, akik divatot kreálnak a depresszióból. Még ebben a kicsiny gödörben is - amit Kárpát-medencének hívtak egykor, mára inkább a pöce-gödör elnevezés illene rá a leginkább – egyre divatosabbá válik az emo-lét. Nem vagyunk még eléggé besavanyodva, csavarodva, begubózva, a depresszió és a kiábrándultság trágyája még csak a nyakunkig ér, most kell megadni az utolsó adagot, hogy végre megízlelhessük mi is, hová tartunk. Készítsük ki a fiatalokat, hogy ne legyen semmiféle ambíciójuk arra, hogy egy kicsit küzdjenek a jövőjükért. Irtsunk ki egy egész nemzedéket, éljen az érfelvágás, éljen a deviancia, a retardáltság!
Nincs is szebb dolog, mint a tavaszi – máris döglesztő – napsütésben andalgó, tiszta feketébe öltözött párokat szemlélni, s közben azon tűnődni, vajon melyik a fiú, melyik a lány? Egyáltalán, valamelyik lány? Vagy mindkettő? Vannak ezek már 14 évesek? Vannak ezeknek szüleik? Végül egy jóleső gondolattal elhessegetni magunktól az előtoluló kérdés áradatot miszerint, a sajátunkat biztos agyon verjük majd, az első árulkodó jel után.
Mint mocsok a köröm alatt úgy gyűlnek a bomlasztó tényezők, a közösségben. Nem tehet semmit ellene az ember. Viszont akarva, akaratlanul, de mindenkire hatással lesz. Ezek azok, amelyek szembe fordítják az apát a fiúval, a férjet a feleséggel, barátokat, szerelmeseket szakítanak el egymástól, pitiáner, de könnyen felfújható nézeteltérésekkel. Ez nem csak kicsike országunkra vetíthetjük ki, mint valóságot, de az egész planétára is. Parányi bolygónk a dühtől feszül, lüktet a kártékony szenvedély, mintha egy óriás-pattanás lenne, és csak az marad talány, mikor pattan ki, és áraszt el mindent a bűzlő genny? Belefullad majd ember, s állat egyaránt. Nem lesz Noé ki megvédjen minket, és nem is lesz rá szükség. Talán ez ad majd esélyt egy következő civilizációnak, ami lehetőséget kap arra, hogy jóvátegye, amit mi „elkúrtunk”. De azok között mi már nem leszünk ott, nem mesélhetjük majd el, milyen is volt, „amikor én még kissrác voltam”. Nem figyelmeztethetjük őket arra, hogy ne veszítsék el egyéniségüket, merjenek álmodni, bízni egymásban. A szónak legyen őszinte hatalma, és a hatalom értelme is tiszta legyen! Rájöjjenek arra, hogy a hatalom nem uralkodás, hanem alázatos szolgálat.
Mindez még csak vízió, egy borult elme víziója, de ahogy a „mellékelt ábra is mutatja”, hamarosan valósággá válhat, nem is olyan sokára. Túlzottan nyugodtak vagyunk, túlzottan jól érezzük magunkat a saját kis szemétdombunkon, s nem foglalkoztat más, csak a magunknak kaparás, és hogy ezzel a másét veszejtjük? Kit érdekel? Csak én! én! Én! ÉN!!! Mindenkinek a saját ágyéka felé hajlik a keze, ha viszket, akkor ez a természetes magatartás, nem? Hát NEM! Hacsak, nem elégszünk meg azzal a silány, önmagunk árnyéka-léttel, amit így elérhetünk.
Az emberek nem tudják, milyen iszonytató érzés rájönni arra, hogy fabatkát sem ér az élet, hogy a végén az egészet lehúzhatod a klotyón a szar helyett, az úgyis értékesebb, legalább a földnek jót tesz... Aki véletlen eljut idáig, és ráébred a saját jelentéktelenségére, és ezek után még marad annyi józan esze, hogy megpróbálja társai figyelmét is felhívni a marha nagy igazságra, azt vagy börtönbe, vagy diliházba, de bezárják. Helyüket pedig feltöltik a szabad tébolyultakkal, akik szépen elfoglalják bársony székeiket az országok élén, boldog megelégedéssel rugdossák tovább népüket, országukat, Földjüket a fajansz vízesés felé. Sulykolják hülyeségeiket a nép fejébe, aki elhiszi, – mert megy a marha a többi után, a csordaösztön még mindig nem halt ki, - és boldogan, mosolygós, delíriumi állapotban fogják kart karba öltve meghúzni a nagy kötelet. Végre eljön az, aminek jönnie kell: mindent elnyel az univerzum wc-je.
//Gondolatok Örkény István - Információ című írásához
(Itt olvashatod: [link] )//
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése