A Tűz király legendája

Valamikor régen élt egy hatalmas király, akit Barillonak hívtak, de mindenki csak Tűz királyként emlegette. Olyan hatalma volt, mint senkinek, ő volt a Tűz ura.

Egy nap, miközben a Nap tüzét ellenőrizte, megpillantott egy csodálatos lányt a folyóparton. Ő volt a szépséges Monan hercegnő. Barillo azonnal beleszeretett, rögtön le is szállt hozzá és így szólt a sétálgató szépséghez:
- Áruld el, ki vagy, te világszép fehérnép! Ki olyat tettél, mit soha senki más nem. – Azzal meghajolt a lány előtt.
- Nevem Monan, s a király leánya vagyok. – válaszolta szelíden a lány, majd így folytatta: - Uram, te már tudod, ki vagyok s miféle. Úgy érzem, jogom van nékem is ugyanezt megtudakolnom, s még csak annyit, mit követtem el ellened?

A Tűz király végignézett a lányon. Tekintete végigsiklott a hosszú, fekete fonaton, a csillogó kék szemeken, a sudár termeten és a gömbölyű idomokon.

- Talán hallottál már rólam, nevem Barillo, de lehet, csak Tűz királyként ismersz. – azzal ismét meghajolt a hercegnő előtt. – S egy olyan szó sem hagyta el ajkaim, hogy ellenem követted volna el, mit elkövettél. S tetted sem te cselekedted. Annyi mindösszesen, hogy rajtam kívül tüzet még senki nem tudott gyújtani fa és gyújtószerszám nélkül. Ám neked ez most sikerült, egészen új módon, az eszköz önnön magad voltál, s fa helyett szívem lobbantottad lángra.

Ezen szavak után a leány orcáján szégyenpír jelent meg, s arcát kezébe rejtette.

- Ne vedd el örömöm, hogy láthatom szépséged! – kérte a király és lágyan levette a lány kezeit.

Magához húzta és megcsókolta. Először tiltakozott, de végül átadta magát a Tűz király szenvedélyének.

Azon a napon a Nap nagyon sokáig és forrón tűzött a Földre. A vetés kiégett, a folyók kiszáradtak, a levegő szinte forrt.

Megharagudtak ezért a többi elem-uralkodók. A szerelmes órák után hazainduló Tűz királyt, útja közben megtámadták a fák, a Föld asszony gyermekei, és elvették tűz palástját. Küzdött érte, de ekkor hirtelen villámlani kezdett, s az eső is eleredt, elragadva láng koronáját. Ekkor már tudta, elveszett, de mg megpróbált valamit: sípjába fújt, hogy kedves hattyúit magához hívja, de mielőtt hozzáértek volna, egy hatalmas szélvihar, amit a Levegő ura küldött, elragadva a fenséges madarakat.

Barillo halandóként hánykolódott a vihar tépázta erdőben, amikor megjelent előtte egy látomás: A tróntermét látta, de a királyi székben egy fiatal fiú ült, fején koronájával, vállán palástja. Barillo kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, így odafutott az ifjúhoz, hogy visszavegye tőle jogos tulajdonát, akár erőszakkal. De legnagyobb meglepetésére, a fiú észre sem vette. Ütni akart, de egyszerűen átnyúlt rajta. Először kétségbeesett és el kezdett értelmetlenül hadonászni, e csak azt érezte, fárad. Beletörődött tehetetlenségébe, s azon kezdte törni a fejét, vajon mi lehet ez az egész. Ahogy gondolkozott lassan szemügyre vette a fiút, és megdöbbent, amikor ráismert saját fiatalkori énjére. „De mit néz ilyen mereven ez a gyerek?” Odafordította a fejét, ahova az ifjú is bámult: Ekkor elállt a lélegzete, ugyanis megpillantotta, ahogy a kapun berepülnek kedvenc madarai, s hátukon…

„Te jó ég… ez… ez… MONAN!” – kiáltotta volna, ha hallotta volna bárki is. Abban a pillanatban, mintha egy álomból ébredt volna, visszatért a valóságba és a látomás, ahogy jött, eltűnt. Akkor értette meg, Monan miatt vesztette el mindenét, és csakis ő adhatja vissza neki. Felkelt a földről, leporolta szegényes, tépett ruháját. Már nem ugyanaz volt, akit Monan megismert. Dús fekete haja megőszült, feszes bőre megereszkedett, ráncossá lett, lábai reszketőssé váltak… megöregedett, de szemeiben ugyanúgy lobogott a tűz.

Elindult, hogy megkeresse Monant, hogy visszakérje azt, ami az övé.

Nagyon sokáig bolyongott, s mintha minden nap egy év lenne, lassan haladt, és napról napra érezte, öregebb lesz. Végre eljutott arra a tisztásra, ahol először megpillantotta a szépséges hercegnőt. Lement a folyóhoz, hogy szomját oltsa, de ahogy a vízbe pillantva meglátta képmását, elborzadt és már nem is remélte, hogy valaha is vissza tudja szerezni elveszett hatalmát.

Ekkor egy szomorú dallam hangjai ütötték meg fülét, s ahogy a hang irányába fordult, megpillantotta a tiszta feketébe öltözött Monant. A lány szép volt, szebb, mint valaha; de szomorú is, szomorúbb, mint valaha. Keserű könnyei hullottak fekete mellkendőjére, hosszú kibontott hajával a szél játszadozott. Egyedül ballagott a réten és csak magának énekelt. Legalábbis ezt hitte, míg meg nem pillantotta a folyó felől felé közeledő vén koldust. Valahogy ismerősnek tűnt…

- Monan hercegnő! – kiáltotta – Várj meg, kérlek! Beszédem volna veled, Úrnőm.

A leány megállt, s bevárta az öreget.

- Mondd, mi dolgod van velem, öreg? – kérdezte a hercegnő, mikor a férfi utolérte őt.

Barillo látta, hogy hiába is mondaná, ki ő, a lány úgy sem hinne neki, ezért így szólt:

- Uram, a Tűz király küldött hozzád, szép hölgyem. – hajolt meg.

- Nem hiszek neked! Csúfot űzöl belőlem még te is? – s zokogva borult a földre a lány.

- Miért gondolod, Úrnőm? – kérdezte Barillo, s felsegítette a hercegnőt.

- Mindenki bolondnak néz… nem hisznek nekem… Nem hiszik… hogy a Tűz király szerelmese voltam. Nem hiszik… hogy miattam égett ki a vetés, száradt ki a folyó. Nem hiszik… nem hiszik… hogy én is szerettem őt… nem hiszik… - elcsuklott a hangja, és ismét keserves zokogásba tört ki.

- Mondd, Úrnőm! Miért beszélsz múlt időben az Úrról?

- Nem hallottad? Te, nem hallottad? Nem is vagy hát szolgája… A Tűz király, Barillo, az én szerelmesem… Meghalt! – az utolsó szavakat már alig tudta kimondani. – Elnyelte őt a Föld, elemésztette a Levegő és kioltotta tüzét a Víz… Meghalt… Nincs többé… Érted? Meghalt! – már szinte önkívületben őrjöngött, és a koldus vállára borult.

- Nyugodj meg, Úrnőm! Gazdám nem halt meg, csak elvesztette hatalmát, de él és nagyon boldogtalan lenne, ha most látná, hogy sírsz. – vigasztalta Barillo.

- Igazat szólsz? Valóban él? Hiszen akkor csak boldog lehetek, úgyis eljön értem egyszer. Várni fogok rá az idők végezetéig. – letörölte könnyeit és a koldushoz fordult.

- De még nem is tudom mit üzent gazdád. Hamar, mondd hát! Had halljam szavait! – sürgette és csillogó szemekkel nézett Barillora.

- Csak annyit üzent… - zavartan hajtotta le fejét és nem mert a lány szemébe nézni.

- Mondd hát! Parancsolom! – toppantott, mint egy akaratos kislány.

Barillo nagy levegőt vett és így folytatta, miközben mélyen a lány szemébe nézett.

- Azt üzeni, hogy még senki iránt nem érzett ilyet, és nem bánt meg egyetlen veled töltött percet sem. Kéri, hogy ne várj rá, nem fog többé visszajönni, nem teheti. De szerelme örök, és soha nem felejt téged. S talán majd egy közös, új életben egymáséi lehettek… örökre. – fejezte be. Akkor már a lány ismét zokogni kezdett. A koldus nyakába borult és megcsókolta.

- Barillo! Miért nem mondtad, hogy te vagy? Mi ez az egész szolga dolog? Mi történt veled, szerelmem? – kérdezte a hercegnő, miközben csókokkal borította az öregember kezeit.

Barillo elmesélte mi történt, hogyan jutott el idáig. Monan figyelmesen hallgatta, miközben a ráncos kezeket simogatta. Mikor a férfi befejezte a történetét, így szólt:

- Egyetlen lehetőségünk, ha visszaszerezzük őket. Muszáj lesz! Hátha akkor megállíthatjuk az öregedésed és visszanyered halhatatlanságod.

- De Monan, mégis hogy képzeled? Én már lassan meg sem tudok mozdulni segítség nélkül, te pedig fiatal vagy, szép és egészséges, de mégis csak egy gyönge nő. Nem tehetünk semmit. – mondta lemondóan Barillo és ő is megfogta a hercegnő kezét.

- Lehet, most nem, de a következő életeinkben, ahogy te is mondtad, még megtalálhatjuk a boldogságot. – nézett reménykedő tekintettel Monan a királyra. – Fogadjuk meg most itt egymásnak, hogy minden elkövetkező életünkben keresni fogjuk egymást, mindaddig, amíg meg nem találjuk, és vissza nem szerezzük a hatalmad és vele közös boldogságunk zálogát, a nyugalmat.

- Te komolyan meg tennél egy ilyen hatalmas fogadalmat értem? – kérdezte az öreg. – Gondold meg, Monan! Ez nem egy hétre, egy hónapra, vagy akár egy évre szól, hanem az összes elkövetkezendő életre hozzám lennél kötve. Én ilyet nem kérhetek tőled! Biztos, hogy ezt akarod?

- Egészen biztosan. – válaszolta elszántan a lány. – Szeretlek, Tűz király! – és hozzábújt a koldushoz.

- Hát jó! Ha valóban ezt akarod, akkor legyen. – egyezett bele Barillo. – Ülj ide!

Leültek egymással pont szemben. Megfogták egymás kezét, majd Barillo elővette kését és még egyszer a lány szemébe nézett. Az bólintott, és bátorítóan mosolygott. Barillo megfogta a kést és tenyerébe egy ’M’ betűt vésett, majd a lány kezét vette, abba pedig egy ’B’- t. Eldobta a kést, és a két vérző kéz egymásba kapcsolódott. Így ültek percekig.

- Kész vagy? – kérdezte a koldus és a lány szemébe fúrta tekintetét.

- Igen.

- Akkor mondd!

- Szeretlek téged, Barillo. Szeretlek téged, Tűz király. Lelkem a lelkedhez kapcsolom, életem a tiéddel élem. MINDÖRÖKKÉ! – az utolsó szavakat már ordította.

- MINDÖRÖKKÉ! – kiáltotta Barillo is, mert olyan hatalmas vihar kerekedett, hogy alig hallotta a saját szavát is.

A szélvész felkapta az egymásba kapaszkodó szerelmeseket és elrepítette őket a világ végére.

Azóta is minden életükben keresik egymást, a Tűz király hatalmát és az elveszett boldogságot.  

//Egyik személyes kedvencem, talán egyszer elkészülök a könyvvel is, amibe ez íródott....//