Felpofozott egy Szamuráj…

…avagy MIYAVI – Slap the World Tour 2014 – Budapest - koncertélmény

Mindenek előtt szögezzünk le valamit: Nem voltam Miyavi rajongó… nem voltam! Ismertem egy-két dalát, ami nem volt rossz. Tetszett, amit a ’jútúbon’ mutatott magából, de nem éreztem különösebb izgatottságot a munkássága iránt. Ez az állapot tartott egészen 2014. márciusáig, amikor is az Univerzum összes atomja azt akarta, hogy ott legyünk azon a bizonyos 24-i Barba Negrás koncerten, ahol a Szamuráj felpofozott mindannyiunkat.

Semmi extra nem történt – „csak egy japán fiú” kijött a színpadra, „csak egy gitárt” vett a nyakába, és „csak úgy” pengető nélkül „pofán csapta a világot”.

A Slap the world 2014 turné utolsó előtti európai országként, Magyarországra is berobogott, egyenesen Budára, a Barba Negra Music Clubba.

Amint biztossá vált számomra, hogy ott tudunk lenni a koncerten el kezdtem tovább képezni magam – mégsem mehettem felkészületlenül a darázsfészek kellős közepébe. Hallgattam újabb, és korai produktumokat; továbbra is a „nem rossz” kategória erős mezőnyébe soroltam a Samurai Guitarist-ként emlegetett zenészt.

Aztán eljött a nap, amikor is teljes pest-analfabétizmusunkat sutba dobva megérkeztünk a – jól eldugott, de nem megtalálhatatlan – méltán jó hírű Barba Negra Music Clubhoz.

A hivatalos kiírás szerint fél hetes kapunyitás, természetesen késett.  Fél hét előtt pár perccel beállva a sorba, ismerősök után kezdtem kutatni a tekintetemmel – hála a „fész-ivent”-nek jól tudtam, lesznek nálam nagyobb rajongók is a helyszínen. A delikvensek déli tizenkét órától a klub bejáratánál melegítették a hangulatukat, és egymást – VIP jegy nélkül reménykedve, hátha egy pillantást vethetnek imádottjukra.  (A VIP minősítésű jeggyel bíróknak hamarabbi belépés, és 2 perces személyes „találkozó” a Művész Úrral volt a privilégiumuk háromszoros összegért.)

A közel 10 méteres sor végén álldogálva kissé frusztrált érzéssel vártuk a bebocsáttatást – majd az érzés szelídült is, amikor a következő 10 percben a mögöttünk álló sor végét már nem lehetett látni a másodpercenként érkezők miatt.

Fél 8 körül már boldogan, megkönnyebbülten posztolhattam: „BENT VAGYUNK!!!”  Ekkorra már kezdtek a lepkék a hasamban ébredezni – hiszen mégis csak egy különleges esemény részesévé válhatok hamarosan. Körülöttem eklektikus öltözékek, és változatos korosztályok kavarodtak. Voltak szülői felügyeletes tinik, és megkönnyebbülten összemosolygó 25 felettiek: „Lám, nem mi vagyunk a rangidősek”.

A klub ízléses és autentikus kalóz hangulatot árasztva könnyedén befogadta a sorban még kimondottan népesnek tűnő vendégsereget. Ruhatár, relikviás-stand ez volt a benti sorok kígyózásának sorrendje, és természetesen a kemény mag már a színpad előtti kordonokat melengette, izgatottságtól verejtékező kacsókkal.

Művészkénk származásához híven – és a hazai, meg európai előadókra olyannyira nem jellemző módon – 20:00-kor a színpadon állt és belecsapott a sushiba.

Az egy szem (név szerint: Bobo) dobossal duóra kiegészült színpadi produktum tökéletesen fogyasztható volt, még pelenkában rugdalódzó rajongási fokozattal is. Az első pillanatoktól kezdve képtelenség volt mozdulatlanul, nyugodt a lábakkal és kezekkel jelen lenni, de a negyedik dalnál már magam is végképp elvesztettem az önuralmam. Ekkor - az általam is már ismert -  Secret című szám kezdő akkordjai pendültek a fekete gitár húrjain.

Egy kolléga sorait idézném, aki tökéletesen megfogalmazta, ami a színpadon ekkor elkezdődött:

„…egy olyan buli ahol, Miyavi igyekszik közösülni a gitárjával a lányok legnagyobb örömére.”  *   …és mindannyiunkat magával sodort a színpadról szüntelenül áradó hihetetlen energia. 

A közel két óra alatt, amit a gitárral és ezzel a fantasztikus emberrel közösen tölthettünk voltak nagyon bulis pillanatok, mint például a legismertebb Selfish love című dalnál. Vagy - album bemutató lévén – egy frissebb nótánál, ami a MIYAVI címet viselő lemez egyik kislemezeként látott napvilágot nem régen: a Horizon. A tombolás mellett, mélyebb érzelmek is előtérbe kerültek, amikor például a Japánt pár évvel ezelőtt sújtó nagy cunami-tragédiáról mesélt, és az akkori érzéseiről. Hiszen 2011-ben is éppen turnézott, amikor a természet majdnem elvette hazáját, otthonát, családját. 

Mély átéléssel énekelte egy korábbi lassú dalát, a Kimi ni negai wo –t, majd a már említett új albumról, sokkal pop-osabb vizekre evezve, de még mindig érzelmesebb hangulatban, a borzongatóan szép Guard you-t. 

Kimondottan színpatikus volt, hogy egy átlagos külföldi sztárhoz képest, Miyavi kifejezetten sokat szólt a közönséghez magyarul. Ilyenek hangzottak el például, mint „Sziasztok!”, „Miyavi vagyok!” „Hogy vagytok?” „Én jól vagyok.”, vagy „óriási” és „jó”. A rajongók körében azóta szállóigévé váló „Fuckin’ jók vagytok!” kifejezés is ezen a koncerten hangzott el. J

Bár közel két órás szeánszot tölthettünk a Sensei (ejtsd:szenszej = oktató, mester) bűvöletében,  koránt sem tűnt fél óránál többnek. Magával ragadó, jól felépített, eklektikus, mégis tökéletesen harmonikus koncertet kaptunk. Kőkemény rajongók, és kíváncsi kezdők is muzikálisan tökéletesen kielégülve távozhattak. Furcsa volt ugyan egy számomra, csaknem vadonatúj előadóval, és a tökéletesen ismeretlen új lemezzel pont egy koncert keretein belül megismerkedni, mégis tökéletes katarzis lett a végkifejlet.

Mint említettem: Nem voltam Miyavi rajongó… nem voltam… de következő európai turnéja alkalmával, már nem hagyom az univerzumra, hogy ott lehessek az első sorban. ;) 

MYV ó BE ONE!

Vasárnap

„Bosszantó ez a köd.” Sosem szerette; a korai bugyuta horror filmeket jutatta eszébe – és máris ott a kellemetlen bizsergés a tarkón. Az ablakon keresztül kinézve is nyomasztó hatása van– pedig még el sem indult. Zsörtölődött kicsit, majd kedvetlenül kabátba bújt, sapkát és csizmát húzott, és útnak vetette magát.

A lakásból kilépve lépcsőház hidege már kissé magához térítette, de a teljes roham az épület ajtaján túl várta. A lélegzete is elakadt – olyan sűrű, párás levegő fogadta az utcán.  „Tényleg nem látok az orromig sem” – gondolta és az út túloldalán sejthető kávézó felé pislogott, hogy odaitegethessen annak a csinos kis szőkének, ahogy minden nap tette – csak hunyorgott, de még a fények sem jutottak át a tejszínű levegőn. „Ez esélytelen…” Megvonta a vállát és elindult, már majdnem késésben volt. Ahogy a hideg utcákon ballagott, kabátok és sálak rejtekébe bújt morcos, fázós arcok sejlettek fel a ködön át – senkit sem ismert meg –talán nem is voltak ismerősök. Úgy érezte a köd nem csak körülöleli, de a bensőjét is színültig tölti. Dermesztő érzés volt, és nem csak az ujjai gémberedtek el, de a szíve is kezdett deresedni. Lábai ösztönösen lépkedtek célja felé, nem látott semmit, de a járda jól ismert mintázata bizonyította jó irányba halad. Már csak 5 perc séta választotta el a munkahelyétől – és az utálatos délutáni műszaktól. Még át kellett vágni a forgalmas fő utcán és nagy téren, ami az épület előtt volt.  Teljesen magába roskadva, dideregve tette egyik lábát a másik elé, és hunyorogva fókuszált, hátha meglát valamit, vagy valakit, aki kiszabadítja tudatát végre a köd szorításából.

Valami hideg érte az orra hegyét. Hidegebb, mint a levegő, és csak egy pillanatra érezte. Talán egy nagyobb páracsepp. Nem is törődött vele különösebben. Aztán mintha valami parányi mozdult volna közvetlenül a szeme előtt, és megint egy pontnyi jeges érzés – ezúttal az arcán. Megtorpant. Gondolatai cikáztak: „Már csak egy eső hiányzik a hangulatomhoz.” Dörmögött a sáljába. Még egy mozdulat, még egy pötty hidegség. Aztán egyre sűrűbben – de nem az esős nedves érzést hozta meg az ég. Parányi pelyhek szállingóztak, egyre sűrűbben, egyre nagyobb szemekkel. Mintha a köd csak elterelő hadművelet lett volna, hogy senki se sejthesse december ajándékát – lassan oszlani látszott. És ahogy a sűrű pára el kezdett eltűnni, látni engedte a környezetet. Pont a főtér kellős közepén állt – körülötte piciny faházak – parányi fény füzérekkel díszítve. Fenyőágak, csillogó függők mindenhol. Itt egy piros, télapó ruhába bújtatott madárijesztő integetett vidáman, amott egy gyékényből font, csavart rénszarvas álldogált – vidám percekre invitálva az embereket. Hirtelen, mintha egy nagy függönyt húztak volna fel a világ színpadán – megelevenedett minden. 

Illatok, fények, vidám, nevető hangok úsztak mindenfelé. lekerültek a kapucnik a kobakokról, sálak az arcok elől – és hidegtől csípett orcák mosolyogva ragyogtak a karácsonyi fényekben. A fehér takaró már össze tudott állni a tetőkön – jeges porcukor fedett mindent.  A város karácsonyfája is ott magasodott mellette – fenségesen, zölden, feldíszítve ünnepi ruhában – átható fenyőillattal fűszerezve a télies, hó illattal átitatott levegőt. Megbabonázva állt, miközben a köd utolsó nyoma is eltűnt – átadva a helyet Csodaországnak. 

Ismerős hang zökkentette ámulatából, majd egy még ismerősebb arc közeledett mosolyogva, gőzölgő bögrékkel a kezében. 

- Azt hittem el sem jössz! Már majdnem kihűlt a forralt borod. – nyújtotta csillogó szemmel az egyik italt „a Szőke”. 

- Milyen nap van ma? – kérdezte még kábán, de azért elvette a lánytól a forró bort. 

- Vasárnap. – kuncogott a lány. – Nem mondod, hogy dolgozni indultál el? 

Hirtelen minden a helyére került a fejében… A sugallat, hogy indulni kell, a furcsa bizsergés, és hogy nem csak a köd miatt nem látta a kávézó fényeit. Vasárnap… Advent első vasárnapja… és a megbeszélt „nem randevú”….

- De, dolgozni indultam… - mondta most már ő is mosolyogva.

Mélyet szippantott a forraltboros-, fenyő- és hó illatú, hideg levegőből. Szívéről leolvadt a dér, lelke csordultig megtelt melegséggel – karját nyújtotta „a Szőkének”. 

- Mit szólnál egy adventi sétához gyertyagyújtás előtt? 

„Most sikerülnie kell!”

 Izgatottan mondja ezeket a szavakat, ahogy eddig minden alkalommal, mióta vele tartok, közben igazít egyet nem túl fényes és újnak egyáltalán nem mondható nyakkendőjén. A legjobb, számára. Félre csúszva, ernyedten lóg mellkasára. Mert új helyzet állt elő: 53 évesen, immár nem álláskeresőként, hanem friss munkanélküliként indul megbeszélésre. Csaknem félévszádot leélve, dolgozva, amikor és amit csak lehetett. Gábor, 53 éves, munkanélküli.

Komolyan kicsípte magát, ahhoz képest, ahogy az egyszerű hétköznapokon jár-kel. Bizakodva, mosolyogva lépked mellettem, miközben ismét elmeséli, amit legelőször, s ami miatt úgy döntöttem, mellészegődöm:

-Tudja, amióta kikerültem a szakiskola falai közül, én az amperekre vadászom. – cinkos mosoly bujkál szemében - Villanyszerelő vagyok. Sosem volt olyan, hogy nekem ne lett volna munkám. Mikor még a „téjesz” megvolt, azért nem volt gond a kenyérrevalóval. Faluról jártunk be, ott ismertem meg a nejemet is, kinn a mezőn. Mindig volt mit tenni. Aztán jött a rendszerváltás, és a városba költöztünk. Munkának itt sem szenvedtem hiányát, jó szakembernek tartottak, nevem is volt, mindig akadt maszek meló, ha éppen hivatalosan nem is voltam bejelentve. – hirtelen elkomorodik az

arca, nagy levegőt vesz, s így folytatja:

- De hát akkoriban már nem a szakmámban dolgoztam ám!- Csodálkozó tekintetemre magyarázatba kezd. - A helyi nagy gyárba mentem, mint betanított munkás. Jó volt az, csak rámentek az idegeim. Az asszony még a mai napig is ott nyüvi a szerszámokat.

- És ön? Mi történt azután? – Kérdezem egy óvatos közbeszúrással, miközben határozottan, egyre közelebb érünk elindulásunk céljához: az új leendő munkahelyhez.

- Én? Próbálkozom. Azóta is. Kisebb – nagyobb időtartamokban, de viszonylag folyamatosan dolgoztam.

Dolgozott. Egészen a múlt hónapig, amikor is az akkori munkaadó úgy döntött, hogy már elég pénzt mosott, eléggé kizsákmányolta alkalmazottait, elég támogatást vett fel a megvezethető városi-, megyei-, országos hivataloktól, és ő most szépen lelép. Hátrahagyva mindenét, családját, csak a számláján lévő pénzt vette magához és eltűnt. Tudhatom meg „hivatalos” szomszédsági közleményekből. S ez még nem is olyan szokatlan eset. Természetesen maga mögött hagyva, pénz és állás nélkül munkásait is. Köztük Gábort, aki ekkor még bizakodó volt, hiszen mint mondtam, ez már szinte rutin eljárásnak tekinthető kicsiny hazánkban. Ám mikor bele kellett vetnie magát az álláskeresés erdejébe, bizalma azonnal megrendült. Nem egy helyről érkezett visszautasító, nemleges válasz, s akadt olyan is, aki meg merte engedni magának, hogy egyáltalán ne válaszoljon. Az okok és az indokok legalább olyan változatosak voltak, mint ahány félék a hirdetések. A legtöbb helyen, mikor a jelentkező kora került szóba, azonnal vezetői beavatkozás lett szükséges, hirtelen betelt a hely, amit aznap hirdettek, és ez természetesen akkor derült ki; másik vonalon hívták őket, vagy egyszerűen „megszakadt” a vonal. Hihetetlen az a dolog, amire a Gáborral töltött hónap vége fele már csak tényként tudtam gondolni, hogy még ha az ember szeretne is munkát vállalni, akkor is ellehetetlenítik a helyzetét, hiszen a pályakezdő azért nem veszik fel, ha öreg motoros azért. Ha van róla papírja, akkor a plusz járulékok miatt nem, hiszen túlképzett, ha nincs róla, akkor azért.

Igazából én magam már ötletet sem tudok mondani, hogy mi lenne az a legegyszerűbb módszer, amivel a dolgozni vágyók kicsiny csoportját, a munkát adni kívánók és még fizetni is hajlandók még kisebb falkájával össze lehetne hozni.

De térjünk vissza Gáborhoz, aki mostanra már egy villamossági munkákat vállaló vállalkozó kisvállalatának kapujában ácsorog. Nyakkendőjét végképp félre csomózza, majd mikor már nem tudja tovább húzni idejét félszeg csöngetésbe kezd, s vár. Mint az elmúlt egy hónapban minden héten, nappal és éjjel. Semmi válasz. Mosolya már nem oly magabiztos, mint mikor elindultunk, de még nem is hervadt le teljesen. Mintha csak engem akarna biztatni, rám villan fehér fogsora, pedig szeméből látszik, magával kellene először elhitetnie, hogy „Minden rendben!”.

-Próbálja újra!- Már indulna, mikor nógatni kezdem, s szavaimra újra csenget.

A berregő hangra egy fiatal, gömbölyded asszonyka döcög a kapuhoz, kulcsot csörget, majd mosolyogva nyitja.

-Jó napot! Miben segíthetek?- Kérdezi, s szemén látszik, hogy zsíros megrendelésre számít. Majd mosolya lehervad, mint ősszel a virág, hiszen Gábor elárulja jövetele célját. Az asszonyka arca egy pillanatra megmerevedik Szemei tetőtől talpig végigmérik hősünket, meg-meg akadva az őszülő hajon, a barna keretes szemüvegen, s a „nasikától” gömbölyded pocakon. Majd kitör belőle a szemérmetlen nevetés. Fulladással küszködve próbál szavainak utat adni a szájából bugyogó röhögés mellett.

-Most csak viccel a bácsi, ugye? Még hogy dolgozni… - újabb kacaj-roham – Nem elég a nyugdíja? Hagyja érvényesülni a fiatalokat! – És egy lendületes karmozdulattal orrunkra csapta a kaput, s kedélyes heherészés közepette visszagurult a házba.

Gábor, mint akit egyszerre ért hideg s forró zuhany úgy cövekelt még percek múlva is a járdán. S ajkaival csak egyetlen szót formált némán: „bácsi”.

Gyengéd erőszakot kell alkalmaznom, hogy indulásra bírjam. Azt terveztem, hogy a sikeres találkozó után majd vidáman beülünk a sarki restibe egy csésze kávé mellé, s nevetve mutatunk fügét a korábbi kudarcoknak. Joggal bizakodhattunk a sikerünkben, hiszen a hirdetésben „villanyszerelésben jártas, szakmunkásvizsgával rendelkező, nem pályakezdő munkatársat” kerestek. Ám mostanra világossá vált, hogy nemhogy siker, de még a vidámság is elfeledhető a kávéval együtt, hiszen a világ ismét fricskát vetett, erre a talán még nem megtört, de a kiábrándultsághoz egyre közelebb jutó emberre. Aki mindösszesen csak dolgozni akar… Dolgozni, s ha véletlen még talál is pénzt nem csak keresnie kell, az már több, mint elég. Ha családjának nem kell minden fillért négyszer megfontolnia, hogy kiadja-e kezéből, már boldog ember lehetne.

De most csak egy csalódott, elkeseredett ember.
Ember! Gábor, 53 éves, munkanélküli. Ember! Még az…

Orgonák

     Csodálatos tavaszi délelőtt volt. Már majdnem nyarat idézett a levegő hőmérséklete. Száz ágra sütött a nap, és a piciny sugár-kezeivel megkocogtatta a lány ablakán is a redőnyt. Kócosan, álmos fejjel botorkált a lakásban. Hosszú volt a tegnapi műszak és még nem igazán volt magánál. Csak a vegetatív idegrendszere mozgatta kezeit, amíg a kötelező reggeli „duplához” mérte a vizet és az éltető energiát adó porított csodát,- a kávét - a szűrőbe. Gépies módon tette, amit szokott. Kávé készül, arc, fog megmos, fésülködés. Édes kotyogó hang, majd a mámorító illat – már mozgolódott tudata, ahogy rutinos mozdulatokkal töltötte a gőzölgő nedűt, bele az édesítőt, majd a kontraszt és az íz-élmény kedvéért a tejet. Következett a reggeli rituálé tökéletes pillanata, amikor is az üzemanyag a gépezetbe kerül: az elixír pedig miközben gyengéden végigsimogatja a nyelőcsövet, másik kezével irdatlan pofont ken le a tudatnak, és az első csattanás után hősünk az egysejtűektől gyors evolúcióval eljut a gerincesek szintjére. Felébredt.

      Még mindig álmos tekintete a legtöbbször sötétbe burkolódzó, alig használt utcai szoba felé kalandozott. Megfogalmazódott benne a gondolat és a redőny mögé rejtett ablak felé indult. Nehézkes mozdulatok sora következett. Zajosan nyílt az ablak, és a ritka mozgatástól lomha redőny is csak kézi rásegítéssel volt hajlandó elindulni felfelé. Az addig visszafogottan kopogtató napocska, most teljes erőbedobású támadást indított a szoba összes rejtett zuga ellen, és az utolsó homályos négyzetcentimétert is alaposan megvilágította. Fényárban úszott a szoba. Szorosan behunyt szemekkel, tapogatózva rögzítette gyorsan a lomha sötétítőt, majd még mindig vaksin hátat fordított a most már nyitott ablaknak, hogy visszabotorkáljon éltető feketéjéhez. Ám ekkor, mint egy piciny tündér – orra hegyéhez ért valami különös illat. Ismerős, édes, tavaszi hangulat kerítette hatalmába. A lila szín jutott az eszébe először. Majd miután agya receptorai helyre rakták az információkat, az illathoz formát, színt párosítottak, érkezett az üzenet a tüdőhöz: „mély levegő”! A légzőszervrendszer pedig cselekedett: mellkas emelkedett, cimpák kitágultak, és a szaglóidegek által továbbított információk által elbódított agy még egy képet dobott a főképernyőre: „Anya”! Édesanyja kedvenc virága.

    Mosolyognia kellett miközben mélyeket szippantott, és a ház előtt frissen kinyílt, illatozó orgonabokorra nézett. Boldog szeretetet érzett és emlékek tolultak agyába. Édesapja sokszor hozott a lila apró virágú illat-buzogányból Édesanyjának. Szerették az illatát. Szülei házánál volt belőle fehér is. Végigkísérte gyerekkora tavaszain.
  Nézte a virágocskákat, az aprólékosan kidolgozott, visszafogott lila árnyalatát, a szabályos, mégis egyenként egyedi szirmocskákat. Csoda volt ez, és egy illatozó emlékkosár.

    Papucsba bújt, kulcsot fogott, és az utcai bokorhoz ment. Nem tépett le egyet sem, csak beledugta orrát a legközelebbi, óriási sziromhalomba. Tüsszentenie kellett azonnal, mégis levakarhatatlan vigyorral törölte  meg szemét, orrát utána. Telefonjáért nyúlt, babrált pár pillanatig, majd a füléhez emelte: 

 „Szia Anyuka! Eszembe jutottál – virágzik az orgona!”

Csillanat

Ültem ma az irodában. Dolgoztam keményen, szigorúan, ahogy elvárják. Az ablakon a függöny szorosan behúzva, nehogy a külvilág bármely apró öröme megzavarjon komoly és fontos munkánkban. Bámultam a monitort, ujjaim gépiesen mozogtak a billentyűkön. Magamon kívül voltam, egymagamban, társaimmal. Társas magányban. Aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy az asztalon ugrándozó, cikázó fény-foltocskákat nézem. Az órám kövei visszatükrözték a függöny szigorúságán rakoncátlanul átszökő tavaszi napfény egy sugaracskáját. A szivárvány minden színe jelen volt arra pár pillanatra - ott táncoltak az asztalom sivár lapján, megkacagtatták még az unalmas papírokon heverésző lomha számokat is. Kacagott a szívem is velük, sajogva kacagott. Visszacsillogott a fény-szilánkokban a Balaton part: a hajnali séták, a délutáni láblógatások, de még a vészjósló viharok meghitt összebújásából is felsejlett pár érzés... Csodaország rám kacsintott, megcsiklandozta lelkem. Visszavár. 

Első szerelmem története

Szerelmes vagyok! Legalábbis szerintem… Ilyen férfit nem ismerek másikat! Csodaszép barna szeme van. Meg olyan a haja színe is, mint a kakaónak, amit anya csinál esténként. Nagyon szeretem a kakaómat – ezért is tetszik annyira a haja.

Erős is! A múltkor is láttam, amikor azokat a borzasztó nagy szatyrokat segített felcipelni egy néninek az emeletre.

Tetszik a szakálla és a bajusza is, és az sem zavar, ha megszúr, amikor puszit ad. Csodaszép, napsugár - mosolya van. Azért napsugár, mert nekem is mosolyognom kell, amikor rám nevet és olyan vidámak leszünk tőle, mint csak igazán szép napsütéses nyári napokon.

Azt mondtam már, hogy fütyülni is tud? Szeretem hallgatni, amikor fütyörészik autószerelés közben. Mikor a füvet nyírja, én a függöny mögül, az ablakból lesem.
Minden nap, amikor kismutató a négyesre a nagy mutató meg felfelé mutat én már a kapuban állok és várom, hogy bekanyarodjon az utca végén, azzal a nagyon-nagy autóval, amit teljesen egyedül szokott vezetni. És mikor abbahagyja a brümmögést, akkor kiszáll Ő. Én pedig nem bírom tovább türtőztetni magam és odaszaladok hozzá. Ő pedig a karjába kap és óriási szúrós puszit nyom az arcomra. Mindig ezt mondja ilyenkor:

-         "Szia Törpilla! Örülsz, hogy Apa hazajött?"

És én örülök, nagyon örülök, mert újra az első, igazi és örök szerelmemmel tölthetem a délutánt!

Szeretlek Apukám!

...mindig Veled

Néha lágyan jön, néha durván arcul csap. Simogat, becézget olykor, de van, hogy kettészakít, és kegyetlenül a vérző húscafatok közé tipor. Körül ölel, ha fázol – melenget, ringat, dúdol. Édes szerető tud lenni – az a fajta, akit sosem engednél ki a szobádból. Akivel mindig csak szeretkeznél. Kívánod, minden egyes ritmikus dobbanását, teste dallamát, ütemét, amivel téged is a saját világához idomít. Együtt lélegzel vele, nevettek, bujálkodtok. Olykor sírtok. Vagy csak te sírsz, ő meg vigaszt nyújt. Vagy durván bánik veled, azt is azért, mert akkor arra van szükséged. Padlón vagy, ő fejbe rúg… hogy felkelj! Erőn felül, de odébbállj.  Mozgásra kényszerít, ha jól esik, ha nem – mert mozogni maga az élet! Élni. Érezni. Fájdalmasat vagy felemelőt. Mélyet gondolni, és még mélyebbet lélegezni. Felvidulni a kedvencedtől, könnyeket morzsolni egy szomorútól… ez mind egyben. Minden percben veled van – körül vesz, és veled létezik. Benned van, és Te benne vagy.
…hallgattál már ma zenét?