Ültem ma az irodában. Dolgoztam keményen, szigorúan, ahogy elvárják. Az ablakon a függöny szorosan behúzva, nehogy a külvilág bármely apró öröme megzavarjon komoly és fontos munkánkban. Bámultam a monitort, ujjaim gépiesen mozogtak a billentyűkön. Magamon kívül voltam, egymagamban, társaimmal. Társas magányban. Aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy az asztalon ugrándozó, cikázó fény-foltocskákat nézem. Az órám kövei visszatükrözték a függöny szigorúságán rakoncátlanul átszökő tavaszi napfény egy sugaracskáját. A szivárvány minden színe jelen volt arra pár pillanatra - ott táncoltak az asztalom sivár lapján, megkacagtatták még az unalmas papírokon heverésző lomha számokat is. Kacagott a szívem is velük, sajogva kacagott. Visszacsillogott a fény-szilánkokban a Balaton part: a hajnali séták, a délutáni láblógatások, de még a vészjósló viharok meghitt összebújásából is felsejlett pár érzés... Csodaország rám kacsintott, megcsiklandozta lelkem. Visszavár.
