Első szerelmem története

Szerelmes vagyok! Legalábbis szerintem… Ilyen férfit nem ismerek másikat! Csodaszép barna szeme van. Meg olyan a haja színe is, mint a kakaónak, amit anya csinál esténként. Nagyon szeretem a kakaómat – ezért is tetszik annyira a haja.

Erős is! A múltkor is láttam, amikor azokat a borzasztó nagy szatyrokat segített felcipelni egy néninek az emeletre.

Tetszik a szakálla és a bajusza is, és az sem zavar, ha megszúr, amikor puszit ad. Csodaszép, napsugár - mosolya van. Azért napsugár, mert nekem is mosolyognom kell, amikor rám nevet és olyan vidámak leszünk tőle, mint csak igazán szép napsütéses nyári napokon.

Azt mondtam már, hogy fütyülni is tud? Szeretem hallgatni, amikor fütyörészik autószerelés közben. Mikor a füvet nyírja, én a függöny mögül, az ablakból lesem.
Minden nap, amikor kismutató a négyesre a nagy mutató meg felfelé mutat én már a kapuban állok és várom, hogy bekanyarodjon az utca végén, azzal a nagyon-nagy autóval, amit teljesen egyedül szokott vezetni. És mikor abbahagyja a brümmögést, akkor kiszáll Ő. Én pedig nem bírom tovább türtőztetni magam és odaszaladok hozzá. Ő pedig a karjába kap és óriási szúrós puszit nyom az arcomra. Mindig ezt mondja ilyenkor:

-         "Szia Törpilla! Örülsz, hogy Apa hazajött?"

És én örülök, nagyon örülök, mert újra az első, igazi és örök szerelmemmel tölthetem a délutánt!

Szeretlek Apukám!

...mindig Veled

Néha lágyan jön, néha durván arcul csap. Simogat, becézget olykor, de van, hogy kettészakít, és kegyetlenül a vérző húscafatok közé tipor. Körül ölel, ha fázol – melenget, ringat, dúdol. Édes szerető tud lenni – az a fajta, akit sosem engednél ki a szobádból. Akivel mindig csak szeretkeznél. Kívánod, minden egyes ritmikus dobbanását, teste dallamát, ütemét, amivel téged is a saját világához idomít. Együtt lélegzel vele, nevettek, bujálkodtok. Olykor sírtok. Vagy csak te sírsz, ő meg vigaszt nyújt. Vagy durván bánik veled, azt is azért, mert akkor arra van szükséged. Padlón vagy, ő fejbe rúg… hogy felkelj! Erőn felül, de odébbállj.  Mozgásra kényszerít, ha jól esik, ha nem – mert mozogni maga az élet! Élni. Érezni. Fájdalmasat vagy felemelőt. Mélyet gondolni, és még mélyebbet lélegezni. Felvidulni a kedvencedtől, könnyeket morzsolni egy szomorútól… ez mind egyben. Minden percben veled van – körül vesz, és veled létezik. Benned van, és Te benne vagy.
…hallgattál már ma zenét? 

Könyvajánló: Tisza Kata – Reváns

„A férfiak, akiket szerettem, mind elhagytak. Akiket nem szerettem, én hagytam el. Az a férfi nincs, és ha van, már nem is kell.”

Olvastam egy könyvet. Érdekeset, szórakoztatót, elgondolkodtatót. Kizárólag azért, mert az új könyvek polcán volt a könyvtárban. Zöld és piros. Domináns színek, s közülük kivilágított egy csinos lány elszánt tekintete. Talán ez volt, ami legelőször megfogott. Aztán maga Kata fogott meg. A fülszöveg beszédes és figyelemfelkeltő, amilyen maga a könyv is.

Férfiak és nők. Örök harc, amely sosem ér véget, ahol persze akadnak győztes csaták is. Örök téma, melyet az irodalom számlálatlan sok alkotója megragadott már, meg is fogalmazott a saját nyelvén, gondolatait szavakba öntve, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Ám az a mód, ahogy a kortárs irodalom egyik fiatal képviselője körüljárja a kérdést, igazán egyedülállónak tekinthető.

Tisza Kata egyedi stílusa kétféle hatást válthat ki az olvasóból: gyűlöli, sárba tiporja, messzire kerüli, vagy – és szerintem ez a valószínűbb – imádja, újra és újra elolvassa, mert egyszerűen muszáj, és ajánlja másoknak.

A könyvben egy nagyvilági életet élő, budapesti kalandornő életéről és viharos kapcsolatairól kaphatunk egy csaknem átfogó keresztmetszetet. Egy, a magyar média körökben forgó újságírónő, aki sosem nyugodhat, hiszen vagy menekül a bizonytalanságba, vagy kihátrál a biztosból. A szerző érdekes látásmódja és az, ahogyan azt szavakba önti, egy olyan elegyet képez, amely mindannyiunkra érvényes lehet; vagy így vagy úgy, de magunkat is megtalálhatjuk a sorok között, a sorok mögött. Megjelenik többek között, a gyűlölt, mégis imádott rossz fiú, akitől minden gaztette után is képtelenség szabadulni; az ex-pasi az idegesítő, apró rigolyáival; a bekattant pszichológus; a kiégett irodalmár; és a világ minden táján megtalálható lerázhatatlan „lúzer”.

Tisza Kata könyve - saját bevallása szerint - nem kevés önéletrajzi ihletettséget tartalmaz jó sok fikcióval keverve, több emberből összegyúrva egy-egy könyvbéli karaktert. Mégis talán pont ennek a kritériumnak kell megfelelnie, ahhoz, hogy egy bármikor és bármilyen életstílusú világban örökérvényűvé válhasson a könyvben megjelenő szituációk és azok mondani valója .

Meglátásom szerint a könyv egyfajta Sex és New York adaptációnak tekinthető, hiszen három pont a biztos benne: „a férfiak, a szex és a főváros”. A történetek azonban, kisebb-nagyobb novellák formájában, nem a szingli lét örömeit és előnyeit akarják bemutatni, mint ahogy azt Carrie Bradshaw teszi rovatában, épp ellenkezőleg: a párra találás nehézségeit, áldozatait, és végül a remény utolsó lélegzetvételét is.

Egyfajta ambivalencia az, ahogyan a főszereplő „Kata” viszonyul a férfiakhoz hiszen „írásaiban gyakran könyörtelen a hőn imádott férfiakkal, kifacsarja lelküket, boncolgatja szavaikat, méricskéli gesztusaikat, hogy végül megbocsátó lehessen velük, miközben odaveti magát azoknak, akik majd csúnyán kihasználják, félredobják, akikkel elképzelhetetlen az élet, és mégis kellenek.”

Talán furcsa lehet, de rólunk szól és nekünk. A lelkünk mélyén ugyanilyenek vagyunk, vagy talán még ilyenebbek.

Én hagytam, hogy Tisza Kata rajtam is Reváns-ot vegyen. És te?

A Tűz király legendája

Valamikor régen élt egy hatalmas király, akit Barillonak hívtak, de mindenki csak Tűz királyként emlegette. Olyan hatalma volt, mint senkinek, ő volt a Tűz ura.

Egy nap, miközben a Nap tüzét ellenőrizte, megpillantott egy csodálatos lányt a folyóparton. Ő volt a szépséges Monan hercegnő. Barillo azonnal beleszeretett, rögtön le is szállt hozzá és így szólt a sétálgató szépséghez:
- Áruld el, ki vagy, te világszép fehérnép! Ki olyat tettél, mit soha senki más nem. – Azzal meghajolt a lány előtt.
- Nevem Monan, s a király leánya vagyok. – válaszolta szelíden a lány, majd így folytatta: - Uram, te már tudod, ki vagyok s miféle. Úgy érzem, jogom van nékem is ugyanezt megtudakolnom, s még csak annyit, mit követtem el ellened?

A Tűz király végignézett a lányon. Tekintete végigsiklott a hosszú, fekete fonaton, a csillogó kék szemeken, a sudár termeten és a gömbölyű idomokon.

- Talán hallottál már rólam, nevem Barillo, de lehet, csak Tűz királyként ismersz. – azzal ismét meghajolt a hercegnő előtt. – S egy olyan szó sem hagyta el ajkaim, hogy ellenem követted volna el, mit elkövettél. S tetted sem te cselekedted. Annyi mindösszesen, hogy rajtam kívül tüzet még senki nem tudott gyújtani fa és gyújtószerszám nélkül. Ám neked ez most sikerült, egészen új módon, az eszköz önnön magad voltál, s fa helyett szívem lobbantottad lángra.

Ezen szavak után a leány orcáján szégyenpír jelent meg, s arcát kezébe rejtette.

- Ne vedd el örömöm, hogy láthatom szépséged! – kérte a király és lágyan levette a lány kezeit.

Magához húzta és megcsókolta. Először tiltakozott, de végül átadta magát a Tűz király szenvedélyének.

Azon a napon a Nap nagyon sokáig és forrón tűzött a Földre. A vetés kiégett, a folyók kiszáradtak, a levegő szinte forrt.

Megharagudtak ezért a többi elem-uralkodók. A szerelmes órák után hazainduló Tűz királyt, útja közben megtámadták a fák, a Föld asszony gyermekei, és elvették tűz palástját. Küzdött érte, de ekkor hirtelen villámlani kezdett, s az eső is eleredt, elragadva láng koronáját. Ekkor már tudta, elveszett, de mg megpróbált valamit: sípjába fújt, hogy kedves hattyúit magához hívja, de mielőtt hozzáértek volna, egy hatalmas szélvihar, amit a Levegő ura küldött, elragadva a fenséges madarakat.

Barillo halandóként hánykolódott a vihar tépázta erdőben, amikor megjelent előtte egy látomás: A tróntermét látta, de a királyi székben egy fiatal fiú ült, fején koronájával, vállán palástja. Barillo kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, így odafutott az ifjúhoz, hogy visszavegye tőle jogos tulajdonát, akár erőszakkal. De legnagyobb meglepetésére, a fiú észre sem vette. Ütni akart, de egyszerűen átnyúlt rajta. Először kétségbeesett és el kezdett értelmetlenül hadonászni, e csak azt érezte, fárad. Beletörődött tehetetlenségébe, s azon kezdte törni a fejét, vajon mi lehet ez az egész. Ahogy gondolkozott lassan szemügyre vette a fiút, és megdöbbent, amikor ráismert saját fiatalkori énjére. „De mit néz ilyen mereven ez a gyerek?” Odafordította a fejét, ahova az ifjú is bámult: Ekkor elállt a lélegzete, ugyanis megpillantotta, ahogy a kapun berepülnek kedvenc madarai, s hátukon…

„Te jó ég… ez… ez… MONAN!” – kiáltotta volna, ha hallotta volna bárki is. Abban a pillanatban, mintha egy álomból ébredt volna, visszatért a valóságba és a látomás, ahogy jött, eltűnt. Akkor értette meg, Monan miatt vesztette el mindenét, és csakis ő adhatja vissza neki. Felkelt a földről, leporolta szegényes, tépett ruháját. Már nem ugyanaz volt, akit Monan megismert. Dús fekete haja megőszült, feszes bőre megereszkedett, ráncossá lett, lábai reszketőssé váltak… megöregedett, de szemeiben ugyanúgy lobogott a tűz.

Elindult, hogy megkeresse Monant, hogy visszakérje azt, ami az övé.

Nagyon sokáig bolyongott, s mintha minden nap egy év lenne, lassan haladt, és napról napra érezte, öregebb lesz. Végre eljutott arra a tisztásra, ahol először megpillantotta a szépséges hercegnőt. Lement a folyóhoz, hogy szomját oltsa, de ahogy a vízbe pillantva meglátta képmását, elborzadt és már nem is remélte, hogy valaha is vissza tudja szerezni elveszett hatalmát.

Ekkor egy szomorú dallam hangjai ütötték meg fülét, s ahogy a hang irányába fordult, megpillantotta a tiszta feketébe öltözött Monant. A lány szép volt, szebb, mint valaha; de szomorú is, szomorúbb, mint valaha. Keserű könnyei hullottak fekete mellkendőjére, hosszú kibontott hajával a szél játszadozott. Egyedül ballagott a réten és csak magának énekelt. Legalábbis ezt hitte, míg meg nem pillantotta a folyó felől felé közeledő vén koldust. Valahogy ismerősnek tűnt…

- Monan hercegnő! – kiáltotta – Várj meg, kérlek! Beszédem volna veled, Úrnőm.

A leány megállt, s bevárta az öreget.

- Mondd, mi dolgod van velem, öreg? – kérdezte a hercegnő, mikor a férfi utolérte őt.

Barillo látta, hogy hiába is mondaná, ki ő, a lány úgy sem hinne neki, ezért így szólt:

- Uram, a Tűz király küldött hozzád, szép hölgyem. – hajolt meg.

- Nem hiszek neked! Csúfot űzöl belőlem még te is? – s zokogva borult a földre a lány.

- Miért gondolod, Úrnőm? – kérdezte Barillo, s felsegítette a hercegnőt.

- Mindenki bolondnak néz… nem hisznek nekem… Nem hiszik… hogy a Tűz király szerelmese voltam. Nem hiszik… hogy miattam égett ki a vetés, száradt ki a folyó. Nem hiszik… nem hiszik… hogy én is szerettem őt… nem hiszik… - elcsuklott a hangja, és ismét keserves zokogásba tört ki.

- Mondd, Úrnőm! Miért beszélsz múlt időben az Úrról?

- Nem hallottad? Te, nem hallottad? Nem is vagy hát szolgája… A Tűz király, Barillo, az én szerelmesem… Meghalt! – az utolsó szavakat már alig tudta kimondani. – Elnyelte őt a Föld, elemésztette a Levegő és kioltotta tüzét a Víz… Meghalt… Nincs többé… Érted? Meghalt! – már szinte önkívületben őrjöngött, és a koldus vállára borult.

- Nyugodj meg, Úrnőm! Gazdám nem halt meg, csak elvesztette hatalmát, de él és nagyon boldogtalan lenne, ha most látná, hogy sírsz. – vigasztalta Barillo.

- Igazat szólsz? Valóban él? Hiszen akkor csak boldog lehetek, úgyis eljön értem egyszer. Várni fogok rá az idők végezetéig. – letörölte könnyeit és a koldushoz fordult.

- De még nem is tudom mit üzent gazdád. Hamar, mondd hát! Had halljam szavait! – sürgette és csillogó szemekkel nézett Barillora.

- Csak annyit üzent… - zavartan hajtotta le fejét és nem mert a lány szemébe nézni.

- Mondd hát! Parancsolom! – toppantott, mint egy akaratos kislány.

Barillo nagy levegőt vett és így folytatta, miközben mélyen a lány szemébe nézett.

- Azt üzeni, hogy még senki iránt nem érzett ilyet, és nem bánt meg egyetlen veled töltött percet sem. Kéri, hogy ne várj rá, nem fog többé visszajönni, nem teheti. De szerelme örök, és soha nem felejt téged. S talán majd egy közös, új életben egymáséi lehettek… örökre. – fejezte be. Akkor már a lány ismét zokogni kezdett. A koldus nyakába borult és megcsókolta.

- Barillo! Miért nem mondtad, hogy te vagy? Mi ez az egész szolga dolog? Mi történt veled, szerelmem? – kérdezte a hercegnő, miközben csókokkal borította az öregember kezeit.

Barillo elmesélte mi történt, hogyan jutott el idáig. Monan figyelmesen hallgatta, miközben a ráncos kezeket simogatta. Mikor a férfi befejezte a történetét, így szólt:

- Egyetlen lehetőségünk, ha visszaszerezzük őket. Muszáj lesz! Hátha akkor megállíthatjuk az öregedésed és visszanyered halhatatlanságod.

- De Monan, mégis hogy képzeled? Én már lassan meg sem tudok mozdulni segítség nélkül, te pedig fiatal vagy, szép és egészséges, de mégis csak egy gyönge nő. Nem tehetünk semmit. – mondta lemondóan Barillo és ő is megfogta a hercegnő kezét.

- Lehet, most nem, de a következő életeinkben, ahogy te is mondtad, még megtalálhatjuk a boldogságot. – nézett reménykedő tekintettel Monan a királyra. – Fogadjuk meg most itt egymásnak, hogy minden elkövetkező életünkben keresni fogjuk egymást, mindaddig, amíg meg nem találjuk, és vissza nem szerezzük a hatalmad és vele közös boldogságunk zálogát, a nyugalmat.

- Te komolyan meg tennél egy ilyen hatalmas fogadalmat értem? – kérdezte az öreg. – Gondold meg, Monan! Ez nem egy hétre, egy hónapra, vagy akár egy évre szól, hanem az összes elkövetkezendő életre hozzám lennél kötve. Én ilyet nem kérhetek tőled! Biztos, hogy ezt akarod?

- Egészen biztosan. – válaszolta elszántan a lány. – Szeretlek, Tűz király! – és hozzábújt a koldushoz.

- Hát jó! Ha valóban ezt akarod, akkor legyen. – egyezett bele Barillo. – Ülj ide!

Leültek egymással pont szemben. Megfogták egymás kezét, majd Barillo elővette kését és még egyszer a lány szemébe nézett. Az bólintott, és bátorítóan mosolygott. Barillo megfogta a kést és tenyerébe egy ’M’ betűt vésett, majd a lány kezét vette, abba pedig egy ’B’- t. Eldobta a kést, és a két vérző kéz egymásba kapcsolódott. Így ültek percekig.

- Kész vagy? – kérdezte a koldus és a lány szemébe fúrta tekintetét.

- Igen.

- Akkor mondd!

- Szeretlek téged, Barillo. Szeretlek téged, Tűz király. Lelkem a lelkedhez kapcsolom, életem a tiéddel élem. MINDÖRÖKKÉ! – az utolsó szavakat már ordította.

- MINDÖRÖKKÉ! – kiáltotta Barillo is, mert olyan hatalmas vihar kerekedett, hogy alig hallotta a saját szavát is.

A szélvész felkapta az egymásba kapaszkodó szerelmeseket és elrepítette őket a világ végére.

Azóta is minden életükben keresik egymást, a Tűz király hatalmát és az elveszett boldogságot.  

//Egyik személyes kedvencem, talán egyszer elkészülök a könyvvel is, amibe ez íródott....//

Várt váratlan

A kislány a téren ballagott. Rózsaszín, csipkés ruhácskát viselt, és piros masnik fogták copfba szőke loknijait. A négyévesek teljes magabiztosságával lépdelt, és a körülötte hömpölygő felnőttek áradatát szemlélte kíváncsian.
Majd egyszer csak megállt és mint, aki kinézett magának valakit, nagy kék szemeit a forgatagba fúrta. Várt és egy pontra meredt.
Tekintete irányából egy fiatal férfi közeledett. Öltöny volt rajta, kezében aktatáska és elszánt tekintettel meredt maga elé. Szigorú szürke szemeiből olvashatóan nagyon elmerült gondolataiban, talán a következő megkötésre váró üzlet járt a fejében, vagy egy fontos beszédet gyakorolt magában.

Egy pillanat műve volt az egész. A férfi elsuhant a kislány mellett, az pedig apró kezével az öltöny sarkába markolt. Csak a hirtelen rántást érezte, mikor megfordult már el is engedte a lányka. Nagy kék szemeiben mosoly bujkált és a rá értetlenül bámuló felnőttre nézett.

-Bácsi! Hol van?- kérdezte édes, csilingelő hangján.

Még mindig fura arcot vágott, de most már legalább értette honnan érkezett a rántás.

- Tessék?- kérdezett vissza értetlenül, miközben lehajolt a kislányhoz, hogy jobban hallja, amit mond.
- Hol van? -ismételte meg kérdését.
- Micsoda, kicsim?
- Nem tudod? Hiszen te is őt várod! Mindenki őt várja, nézz csak körül!- mondta, és piciny ujjaival maguk köré mutatott.

A férfi körülnézett és csodálkozó arcot vágott ismét.

- Ne haragudj, de nem tudom! Még is mit keresel? Mondd meg gyorsan, mert sietnem kell! Elkésem a tárgyalásomról.- mondta kissé türelmetlenül.
- Emelj fel, kérlek! Látni szeretném jön-e már!- kérte, és húsos, rózsaszínű karjait az öltönyös felé nyújtotta. Az lehajolt, letette táskáját a földre (maga sem értette miért) és a karjaiba vette a csöppséget.

-Emelj magasra, így még nem látom.- mondta, és úgy nyújtózkodott, hogy kicsi fodros bugyogója is kivillant hurkás lábacskái közül, miközben a férfi a vállára ültette.

- Nem fázol? Olyan vékonyan vagy felöltözve? -aggodalmaskodott a férfi mikor a meztelen lábacskákra tekintett.- És hol vannak a szüleid?
A kislány, mintha nem is hallotta volna a kérdést, a tömeg feje fölött elnézve lassan mosolyra húzta piciny liliom ajkait.
- Hát itt van! -mondta halkan.- Tegyél le! – tette hozzá kissé akaratosan.
- Jól van. De ki van itt?
A kislány nem szólt semmit. Amint a lábai a jeges aszfaltot érték, megfogta férfi (hozzá képest hatalmas) kezét és húzni kezdte.
-Gyere siessünk, mielőtt mások is észreveszik, és elijesztik. - azzal már szaladt is nyomában az öltönyössel. Átfúrták magukat a döbbent emberek áradatán, egyenesen egy betonnal körülvett hatalmas platán fa alá. A kislány leguggolt a még havas kis földszigethez, és apró kezeivel a hókupachoz nyúlt. Kicsit megpiszkálta és a fehérség mélyéről egy piciny kis zöld levél kandikált ki. Még egy kis babusgatás és egy fehér virágocska bontakozott ki a zöld levelek közül.
- Egy hóvirág? - nézett csodálkozva az öltönyös.
- Ne csodálkozz! Én mondtam, hogy megérkezett. - mosolygott a kicsi.

A legédesebb...

A két lábon járó sötétség asszonya lettem. Milyen furcsa ez így kimondva. Borzongató, mégis természetes. Mi más is lehetne, mint természetes az öröklét. Azon az estén izgalmasan szép ajándékot kaptam, amit élvezettel tapasztalva tettem magamévá. Akkor éjjel megtaláltam önmagam; jobban, mint azt valaha képzelhettem volna. Én, Rowan Curry, az egyszerű lány, akit az utcára dobtak, mint a szemetet; akit százszor eltiportak, mint a rét füvét, most a homályt járom és élem világom új mesterem, alkotóm, szerelmem mellett. Ah… Zakariah… a férfi, aki megváltoztatta életem…Mit megváltoztatta… Újjáalkotta.
Azóta keresem az alkalmat. Gyűjtöm a bosszúvágyat, hogy megtegyem, amit a kirakat előtt állva, dühöngve tervezgettem. Sokszor elképzeltem, hogyan osonok be a jól ismert, feledhetetlen szobába, mint söpröm félre a gesztenye fürtöket a nyugvó, alvó arcról. Utána pedig a pillanat, ami az elégtételek elégtétele lenne: magamévá tenni azt az embert, aki valamikor az életemet jelentette, de mára már csupán egy senki. Egy test, egy darab hús, ami ficánkol, életet imitál és azt hiszi övé a világ. Egy könnycsepp nem sok, annyit sem ejtett értem, mikor eltűntem szánalmas kis világából. Egy könnycsepp nem sok, annyit sem fogok ejteni, mikor mostanra tökéletesen elsajátított technikával belemélyesztem szemfogaimat, hogy addig lakmározzak pezsgő és életteli nektárjából, amíg kőszíve utolsót dobban. Akkor majd távozom, elégtétellel a tarsolyomban. A világ is jobbá lesz egy aljadék nélkül. Ha nem lennék, ami vagyok, talán örömömben még a napfelkeltét is megnézném… hihi… vicces egy gondolat.

Milyen furcsa az élet. Aki kiszolgáltatottá tett másokat, az most kiszolgáltatott lesz… nekem… Most is mosolyognom kell, ahogy csak rágondolok.
Igen. Ez a tökéletes bosszú… hihi… Megajándékozom magam… Ma éjjel megteszem…

A sertés

A sertés egy állat, melynek négy lába van, mégsem asztal.
A sertés egy állat, melyet gyakran egy másik élőlényhez hasonlítanak, miszerint: „Minden férfi disznó!” Eme megállapítás már csak a lábak számából ítélve is helytelen.
Mivel ez az állat is érző lény, tud szeretni, ilyenkor szerelmes-sertés a helyes megnevezés; de ha disznónak hívják az egy sertés-sértés.
Kecses alakját leginkább egy jól megtermett hengerhez hasonlíthatjuk.
Felszíne: átmérő szorozva a magassággal, amely elég alacsony értékeket mutat.
Térfogata: fejenként két vödör moslék.
Befogadó képessége: végtelen a négyzeten.
A sertés a nevelésben nem igazán a helyzet ura, mivel kicsinyei elég sokat szívnak, mire elérik a jóllakottság ritka állapotát.
Kedvenc étele a moslék, de a sertésnek semmi köze ahhoz a csónakhoz, amelyen most lék van.
A sertés hajlamos disznómódon enni, de ebben a tulajdonságában nincs egyedül, és a disznóólat sem mindig ő hagyja, el.
Mivel a sertés képes disznóságokat is művelni, amelyeket a tudományos értekezések erkölcsi okokból kihagynak, így ezektől én is eltekintek eme tanulmányban.
Egy érintettet is szerettem volna megkérdezni a fentiek megerősítésére, vagy megcáfolására, de sajnálatos módon nyelvi akadályokba ütköztem, és csak egyet közölt az illetékes a mélyen tisztelt olvasóközönséggel.
Az üzenet pedig: RÖF!
(Mindenki értse, ahogy szeretné!)

//Ezt az irományt Nagy Lajos - Képtelen természetrajz című művei ihlették. Nem is inkább az esztétikum, mint inkább a humor és a vidám percek voltak a céljaim, mikor megírtam. (meg az irodalom órai 5-ös... ;) //

De(In)formáció

„Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” – Mondja egy alkalommal az információs munkatárs. Szerencsétlenségére munkaidőben, balszerencséjére egy ügyfélnek. Természetesen az ügyet kivizsgálják, és végül megússza egy jegyzőkönyvvel.
Pedig mennyire rohadtul igaza van. És ezt mindenki érzi, csak van, aki rájön és van, aki nem. Örkény kimondta, kimondatta a tisztelt információs munkatárssal, akinek nemhogy a neve, vagy az arca nem fontos, de még igazán az sem, hogy férfi-e vagy nő az illető. A lényegesen életbevágó mindösszesen az, hogy végezze a dolgát, s több mint egy évtizeden keresztül csak két bizonyos kérdésre felelgessen. Pedig tizennégy év óta már igazán meg is tanulhatták volna, merre van az a két hely, amihez útbaigazítást tud nyújtani, a tisztelt munkatárs. Tizennégy év rengeteg idő… főleg, ha az ember egy helyen, egy munkahelyen töltheti el. Bár abban az időben, ahonnan a történet származik még talán nem volt ilyen nagy dolog, mint amilyennek manapság számít, ha viszonylag biztosnak mondható munkahelye van az embernek.
Gépies, arctalan kor volt, ahogy a mai is az, és talán a jövő sem fog változást hozni e tekintetben. Az ember-gép dolgozik, arctalanul, név nélkül, nem nélkül.
Arctalanul, hiszen a szomszédok sem ismerik egymást, nem hogy a munkatársak, ne adj’isten a vezető a beosztottját. Több évtizedes, sokat próbált barátok mennek el egymás mellett az üres utcán, anélkül, hogy felismernék régi pajtásukat.
Név nélkül, mindannyian számok, adatok, akták vagyunk a bürokrácia levéltárában. Személyi szám, adószám, TB-szám, bankártya, igazolvány, jogosítvány, stb. Iratok, papírok, beszerzésük sem egyszerű, de pótlásuk a megfelelő összegek nélkül, szinte lehetetlen. A dokumentumok áradatában magunk is papírokká, iratokká silányulunk. Azonban, ha ezekre az iratokra ráömlik a kávé iktatás közben, nem nagyon lehet pótolni, egyszeri és megismételhetetlen, és talán még pótolhatatlan is. Ennyi.
Nemek nélkül: a férfit és nőt elválasztó igazán határozott határ eltűnni látszik. Most mikor a férfias nők és a lányos fiúk korszakát éljük, kit érdekelnek a nemek? Éljünk az érzelmeinknek, legyünk emo-k! Legyünk feketébe öltözött életcél nélküli, és a halált megoldásnak tartó fiatalok, akik divatot kreálnak a depresszióból. Még ebben a kicsiny gödörben is - amit Kárpát-medencének hívtak egykor, mára inkább a pöce-gödör elnevezés illene rá a leginkább – egyre divatosabbá válik az emo-lét. Nem vagyunk még eléggé besavanyodva, csavarodva, begubózva, a depresszió és a kiábrándultság trágyája még csak a nyakunkig ér, most kell megadni az utolsó adagot, hogy végre megízlelhessük mi is, hová tartunk. Készítsük ki a fiatalokat, hogy ne legyen semmiféle ambíciójuk arra, hogy egy kicsit küzdjenek a jövőjükért. Irtsunk ki egy egész nemzedéket, éljen az érfelvágás, éljen a deviancia, a retardáltság!
Nincs is szebb dolog, mint a tavaszi – máris döglesztő – napsütésben andalgó, tiszta feketébe öltözött párokat szemlélni, s közben azon tűnődni, vajon melyik a fiú, melyik a lány? Egyáltalán, valamelyik lány? Vagy mindkettő? Vannak ezek már 14 évesek? Vannak ezeknek szüleik? Végül egy jóleső gondolattal elhessegetni magunktól az előtoluló kérdés áradatot miszerint, a sajátunkat biztos agyon verjük majd, az első árulkodó jel után.
Mint mocsok a köröm alatt úgy gyűlnek a bomlasztó tényezők, a közösségben. Nem tehet semmit ellene az ember. Viszont akarva, akaratlanul, de mindenkire hatással lesz. Ezek azok, amelyek szembe fordítják az apát a fiúval, a férjet a feleséggel, barátokat, szerelmeseket szakítanak el egymástól, pitiáner, de könnyen felfújható nézeteltérésekkel. Ez nem csak kicsike országunkra vetíthetjük ki, mint valóságot, de az egész planétára is. Parányi bolygónk a dühtől feszül, lüktet a kártékony szenvedély, mintha egy óriás-pattanás lenne, és csak az marad talány, mikor pattan ki, és áraszt el mindent a bűzlő genny? Belefullad majd ember, s állat egyaránt. Nem lesz Noé ki megvédjen minket, és nem is lesz rá szükség. Talán ez ad majd esélyt egy következő civilizációnak, ami lehetőséget kap arra, hogy jóvátegye, amit mi „elkúrtunk”. De azok között mi már nem leszünk ott, nem mesélhetjük majd el, milyen is volt, „amikor én még kissrác voltam”. Nem figyelmeztethetjük őket arra, hogy ne veszítsék el egyéniségüket, merjenek álmodni, bízni egymásban. A szónak legyen őszinte hatalma, és a hatalom értelme is tiszta legyen! Rájöjjenek arra, hogy a hatalom nem uralkodás, hanem alázatos szolgálat.
Mindez még csak vízió, egy borult elme víziója, de ahogy a „mellékelt ábra is mutatja”, hamarosan valósággá válhat, nem is olyan sokára. Túlzottan nyugodtak vagyunk, túlzottan jól érezzük magunkat a saját kis szemétdombunkon, s nem foglalkoztat más, csak a magunknak kaparás, és hogy ezzel a másét veszejtjük? Kit érdekel? Csak én! én! Én! ÉN!!! Mindenkinek a saját ágyéka felé hajlik a keze, ha viszket, akkor ez a természetes magatartás, nem? Hát NEM! Hacsak, nem elégszünk meg azzal a silány, önmagunk árnyéka-léttel, amit így elérhetünk.
Az emberek nem tudják, milyen iszonytató érzés rájönni arra, hogy fabatkát sem ér az élet, hogy a végén az egészet lehúzhatod a klotyón a szar helyett, az úgyis értékesebb, legalább a földnek jót tesz... Aki véletlen eljut idáig, és ráébred a saját jelentéktelenségére, és ezek után még marad annyi józan esze, hogy megpróbálja társai figyelmét is felhívni a marha nagy igazságra, azt vagy börtönbe, vagy diliházba, de bezárják. Helyüket pedig feltöltik a szabad tébolyultakkal, akik szépen elfoglalják bársony székeiket az országok élén, boldog megelégedéssel rugdossák tovább népüket, országukat, Földjüket a fajansz vízesés felé. Sulykolják hülyeségeiket a nép fejébe, aki elhiszi, – mert megy a marha a többi után, a csordaösztön még mindig nem halt ki, - és boldogan, mosolygós, delíriumi állapotban fogják kart karba öltve meghúzni a nagy kötelet. Végre eljön az, aminek jönnie kell: mindent elnyel az univerzum wc-je.


//Gondolatok Örkény István - Információ című írásához
(Itt olvashatod: [link] )//

Vonal

Sötét szoba, mély csend, csak néhány gyertya lángja pislákol félénken. A helyiség közepén egy íróasztal, rajta egy fehér papír, hosszú, zilált sorokkal. Talán egy levél... A végén egy aláírás, egy név. A tinta frissen csillog, még nem száradt meg.
"David"-et formáznak a betűk, s a "d" vonala, elindulni látszik. Lágyan mozdul, s finoman ível, ahogyan lecsúszik a papírról. Átsiklik az asztalon. Megpihen egy rózsaszín bébicumin, hosszan szemlél egy családi képet: Mosolygó arcok - férfi, nő, csecsemő kisleány, kisiskolás fiúcska.
Következő állomása egy zsírkrétával rajzolt gyermekrajz, rajta kelekótya betűkkel: "Petertől Apunak". Hirtelen szökken tovább, mintha mélából riadna, le az asztalról egészen a szőnyeg szintjéig, ahol nedves papírzsebkendőket kerülget, mielőtt egy héttel ezelőtti újság címlapjához ér. Egy képen időz, melyen egy felismerhetetlenségig összetörött autó roncsa látható.
Tovább csusszan, de ismét megtorpan, mintha testvéreit bogozná: a rég megszáradt tinta vonalakat. Formáznak is valamit. Főcímet. Tragédiát. Életek végét.
Megremeg kicsit, terhet szeretne lerázni, s vonakodva indul tovább. Néhány hurok után, melyet a visszafordulási kísérletek eredményeztek, elérkezik egy karosszék és egy dohányzóasztal kettőséhez. Az asztalnak kellemesen spirálisra faragott lába van, szinte hívogat a feltekeredésre. Nem is tétovázik hát, felkúszik, de meg is torpan azonnal egy tálcánál. Érdeklődve, szinte kíváncsian tekereg körül egy üres whiskey-s üveget, s egy félig töltött poharat. Kíváncsiságát nem tudván legyőzni, belebucskázik a kristályba, és jó nagyot kortyol a méregerős italból. Megrészegülten hanyatlik vissza a tálcára, hogy kótyagosan, cikk-cakkban folytassa útját az ülőalkalmatosság karfájára, onnan pedig egy könyökön át, a felkaron keresztül egy vállra.
Szédelegni kezd, a váll remeg. Odébb kúszik hát, egészen egy nyakig. Részegesen kerül egyet, hurkot jár. Magáról mit sem tudva felküzdi magát a másik karon.
Hirtelen jön a tisztulás, mikor a mutatóujjhoz ér fémesen hideg érzet keríti hatalmába. Próbálja egyensúlyát megtartani, kis sikerrel, hát tekeredik egyet az ujjon. Igyekezete hiábavaló, elveszti önuralmát, s alkoholtól mámoros állapotban hanyatlik le, magával rántva az ujjat.

Magyar vagyok, európai

Anya! Én még olyan kicsi vagyok! Ne használj, kérlek olyan nagy szavakat, amiket nem érthetek meg. A magam piciny agyával és cseppnyi értelmével ilyen nagy és nehéz dolgot felfogni képtelen vagyok. Egyáltalán mi az, hogy magyar? Ez most pozitív, vagy negatív jelző? Dicsérsz, vagy megszidsz? Kérlek Anya, magyarázd el! Magyar az olyan, mint magyarázni? Magyarnak lenni annyi, mint magyarázni? Nem értem… Várj! Lassan mond, és úgy, hogy én is megértsem!

Tehát az emberek országokban élnek - igen, ezt tudom már – és Magyarország is egy közülük. Az országok lakóit pedig az ország nevéről szokták elnevezni. Tehát az, hogy magyar vagyok, mindösszesen annyit jelent csak, hogy Magyarországon élek? Nem? Hát még mit? Ha még neked is nehéz elmondanod, akkor biztos valami nagyon fontos és komoly dolog lehet ez, Anyukám. Azért kérlek próbáld meg én meg majd nagyon figyelek, jó?

Magyarul beszélünk. Jéé, tényleg! Ezt nevezik anyanyelvnek. Anya, a te nyelved? Ja, hogy ez csak egy olyan kifejezés, értem már. Magyarul beszélünk és közös történelmünk van. Ez mit jelent? Hogy az idők során nagyon-nagyon sok dolgot éltek meg együtt az apáink, az ő apáik, és az ő apáik, és így tovább. És ez a történelem jó vagy rossz dolog? Szóval attól függ, milyen események vannak benne…hmm, ez nagyon érdekes. Anya, én is vagyok a történelemben? Hogyan? Várj, kitalálom! Apu és a te szüleid és az ő szüleik, és az ő szüleik…és így tovább, ugye? Jaj, ez olyan izgalmas! És még mit jelent? Jelent még valamit, nem igaz? Persze, hogy emlékszem, mikor a múlt nyáron meglátogattuk a dédikét Nagyszalontán, és arra is, hogy a második nap után már nagyon hiányzott az itthoni ágyacskám és a Brumi mackó. Ennek is köze van… igen? Aha, szóval ez a honvágy… amikor vágyom a hont, meg a Brumi mackót. Ügyes vagyok, Anya? Kitaláltam? És a Dédike nem vágyik honba? Mármint Magyarországra? Erdély az már máshol? Ő miért él máshol? Nagyon régen… Még te sem éltél, Anyuka? ...akkor az tényleg nagyon régen lehetett. Mi volt akkor Édesanya? Nagyszalonta és Magyarország nem volt még „máshol”, Nagyszalonta egy volt a magyar városok közül. Igazán? És akkor még a Dédike is kicsike volt? És nem voltak mérges bácsik, akik feltúrják a kocsit ott a határon? Hogy még határ sem volt? Jajj, Anyuska ez olyan érdekes, mesélj még!

Miért mondtad az előbb, hogy jó dolog magyarnak lenni? Rossz nem magyarnak lenni? Bántanak érte? Megdicsérnek, ha az vagyok? Ez olyan, mintha jó lennék? De Édesanyukám… én nem tudom, hogyan kell magyarnak lenni, pedig azt mondtad, hogy az vagyok. De hogy lehetek valami, amiről nem is tudom, hogy kell annak lenni? Ez olyan bonyolult… Mondd el Anyuka! Szóval beszélek magyarul, igen ez megvan. Itt lakom veletek Magyarországon, igen ez is igaz. És még? Azt kell hinnem és elhinnem, hogy ez itt a hazám, az otthonom, anyanyelvem szép és fontos számomra. Folytasd, Anya, megjegyzem, legalábbis megpróbálom. Bárhová is kerülök a világon, a szívemben mindig magyar leszek, mert itt születtem, és itt cseperedek emberré. Értem… kezdem már érteni.

Tudod mi jutott eszembe, hogy az a szép dal, amit a múltkor tanítottál nekem, és olyan szépségesen szomorú, az is magyar, ugye? A Himnusz, nem fogom elfelejteni! Olyan ünnepélyes lesz tőle a szívem, amikor hallom, ha éneklem, meg főként. Van még valami, ami magyar és még nem tudok róla? Az a szép zászló, ami a jelem az óvodában? Hű, hát nem is gondoltam volna, hogy ilyen szép dolog a magyarság. Várj, az óvónéni megtanította a színeit sorban egy mondókával: „Piros, fehér, zöld. Ez a magyar föld!” Szép volt? Neked is tetszett? Örülök, hogy büszke vagy rám! Azt mondod, hogy lehet még belőlem akár katona is? A katonák védik a hont, ugye? Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok minden van, ami magyar és amitől én is az vagyok.

És Anya, mi vagyok még? Európai? Az micsoda? Mintha hallottam volna már valahol. Európai is egy ilyen ország, ugye? Nem? Hát akkor micsoda? Sok ország együtt, akik egy földrészen vannak egymás mellett. És ez a földrész Európa. Értem. Tehát ez olyan, mint dédikének, hogy magyar, de szalontai is. Én magyar is vagyok, de európai is… Érdekes!

Magyar vagyok, európai. Olyan jó érzés ezt így kimondani, nem Anya? Én szeretem ezt kimondani! Édesanya! Egy ilyen kicsi gyerek, mint én, tud már büszke lenni valamire? Igen? Akkor, tudod mit? Én büszke vagyok erre! Szaladok is, és elmondom mindenkinek, hogy Magyar vagyok, európai.

Ajándék

Magam sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténhet velem. Hittem jóban és rosszban, hittem sötétben és világosban, az életem kiszámítható és unalmas volt, mint mindenki másé, aki fényben jár. Hihetetlen, hogy pont én, aki még a jelentéktelennél is jelentéktelenebb…

Az egész azon az estén történt, amikor összevesztünk. Feldúlva rohantam le az utcára, nem láttam, hallottam, csak az lüktetett a fejemben, hogy legszívesebben felpofoztam volna. Szerencsémre és főleg az övére, volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy csak összeszorított ököllel és fogakkal sarkon fordultam, miután lekurvázott. Mit képzel ez magáról?! Egy senki…nem is tudja mit veszíthet velem. De majd rájön… Magam is megrémültem attól az ördögi mosolytól, ami akkor az arcomra ült. Szokásom, hogy ha ideges vagyok, kirakatokat bámulok, csorgatom a nyálam, és míg azon gondolkodom, hogy melyik ruha hogyan állhatna rajtam, teljesen lenyugszom. Természetesen akkor is ezt próbáltam és a kirakatüvegben pillantottam meg magam mosolyogva, és bevallom tényleg ijesztő volt. Még szerencse, hogy éppen nem járt arra senki… legalábbis ezt hittem…
Nyugalmam felszínes volt, de már legalább nem tomboltam magamban, beértem egy egyszerű morgolódással, és bosszúm élvezetes tervezgetésével. Rutinszerűen lépkedtem magas sarkú bőr csizmámban, és élveztem, ahogy az éjjelig nyitva tartó vendéglátó egységek vendégserege elismerő pillantásokkal, és néhány vidám füttyel jutalmazta legújabb szerzeményem: egy igazán figyelemre méltó mélyvörös darabot. Na jó, talán kicsit mély volt a dekoltázs, de a fekete bőrkabát oly jól takart, és azt hittem másként alakul majd az estém. Persze a pasik mindig áthúzzák az ember lányának számításait… Ez van.
Már csaknem hazaértem, amikor egy olyan boltot vettem észre, amit eddig még nem láttam, talán csak nemrég nyílhatott. Most viszont volt ott valami, ami túlságosan is figyelemfelkeltő volt: Egy gyönyörű, fantasztikus és álomszép vörös csoda. Szatén, selyem, plüss és tüll… Micsoda összeállítás, micsoda szabásvonal, micsoda csoda! Teljesen elájultam, szinte az üvegre tapadtam, és a világ megszűnt számomra. Bámultam és ámultam.
Révületemből egy hang ébresztett. Egy hang, de milyen… Mély volt és bársonyos, izgató és csábító egyben, az a fajta orgánum, amitől ha nincs azonnal orgazmusod, akkor frigid vagy. Egy ilyen hang szólt, de nem tudatosult, hogy hozzám beszél, csak mikor megismételte a mondatát.
- Kiskegyed ruháját állították ki a kirakatba? Csak mert véleményem szerint máson elképzelhetetlen lenne ez a költemény.
Hozzám beszélt, és bókolt. Olvadtam, mint fagyi a napon. A következő dolog, ami letaglózott a tekintete volt. Fagyos és egyszerre tüzes, távolságtartó és hívogató, melegem volt és reszkettem a hidegrázástól. Én még ilyen embert nem láttam. Magas volt és elegáns. Fekete smokingja makulátlan, éppúgy, mint köpenye és csillogó cipője. Nem tudtam betelni a látvánnyal…
- Megnémult, kedves? Ne aggódjon, nem akarok semmi rosszat, mindössze csak egy egyszerű kérdést tettem fel.
Dehogy némultam, belül pörögtek a mondatok, csak a szám nem mozdult, pislogtam, és azt hiszem tátva is felejtettem.
- Nos hát, ha néma, akkor csak eldöntendő kérdést fogok feltenni, és elég, ha csak bólint, rendben?
És valóban csak bólintani tudtam, hogy rendben. Hogy ne lenne rendben, csak beszélj még, édes!
- Egyedül van?
Bólintottam.
- Ilyen kései órán?
Ismét.
- És nem fél?
Fejrázás. Elég kínos volt a helyzet, lassan nem ártott volna mondanom valamit. Erőt vettem magamon, lehunytam a szemem, hogy ne bűvöljön tovább a tekintete és meg tudjak szólalni.
- Miért kellene félnem? - kérdeztem vissza nagy nehezen. – Nem hinném volna ebben a városba bármi félelmetes.
Huh, végre meg tudtam szólalni! Tessék, és rögtön valami hülyeséget beszélek, máskülönben mi lenne ez a somolygás az arcán? Istenem mennyire édes még ez a kis undokság is!
- Valóban így gondolja? Ön egy bátor hölgy! Dicséretes! – mosolya nem tűnt el, de a szemét sem vette le rólam. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Zakariah Mayfair vagyok – azzal kezet nyújtott, én pedig csak gépies mozdulatokra voltam képes, de viszonoztam.
- Rowan Curry vagyok – feleltem és meglepődtem, hogy tudom a saját nevem.
- Örvendek! – felelte még mindig mosolyogva, és nem engedte el a kezem. Kézen fogva álltunk a kirakat előtt és képtelen voltam mozdulni, akár csak levenni a tekintetem róla. Vajon mi fog most történni?
Érdekes érzések kavarogtak bennem, és már azt sem tudtam hol vagyok, vagy miért egyáltalán. Csak a megbabonázóan kékes szürke mélység létezett, mely a pillantásával ragadott magával.
Minden megszűnt körülöttem, majd egy vágy kezdte markolni a szívem: Érezni akarom ennek a férfinek a csókját. Csak egy csók, és minden rendben lesz, elnyerem a világ jutalmát, és életem végéig boldog leszek.

- Örülök, hogy így érzed…- Mondta szinte suttogva, mintha gondolataimban olvasna.
És már éreztem, ahogy kezem bár elengedi, de karjait a derekamra kulcsolja és magához von. Forró lélegzete cirógatta arcom bőrét, szemeim lehunytam, számat résnyire nyitottam, és átadtam magam egy felsőbb erőnek. Puha volt az ajka, és mézédes a csókja, nyelve lágyan kereste az enyémet, hogy vad kergetőzésbe kezdhessenek. Mintha felemelkednék, és súlytalanná váltam volna. Talán csak egy percig tartott, de lehet, hogy egy napig vagy egy hétig… megszűnt az idő.

Mikor a játék véget ért és szemeim a kinyitottam, már nem a kirakat előtt voltunk. Egy kihalt kastély tetején álltam, és a teliholddal néztem szembe. Minden megváltozott körülöttem, csak Zakariah, a tekintete és a forró ölelése maradt.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, de furcsán elhaló volt a hangom.
- Nyugodj meg! Minden rendben! Bátorkodtalak hazahozni, gondoltam mégsem kellene az utcán vacsorázni… - mosolyogva simította végig a hajam, ami mostanra kibontva hullott alá, és a lágy szél hatására vidáman csiklandozta a hátamat.. Várjunk csak! Az én ruhámnak nincs hátdekoltázsa! - futott át az agyamon. Majdnem elájultam, mikor észrevettem, hogy az a ruha van rajtam, amit az imént még a kirakatban csodáltam. Az a gyönyörű vörös…
- Én nem értek semmit…- suttogtam, de igazán nem zaklatott fel mondatom értelme, és nem éreztem az értetlenséget sem. Talán a józan eszem az utcán hagytam. Úgy éreztem itt és most minden rendben, ami történik, annak úgy kell lennie, és ez helyes.
- Nem is kell mit érteni. Szép vagy vonzó, és úgy gondoltam van, aki sokkal jobban megérdemelne Téged, mint az a féreg, aki nem is olyan régen olyan csúnyán beszélt veled.
Ismét átölelt, és megcsókolt. Aztán a fülemhez hajolt és suttogott:
- Nem kell félned, jó helyen vagy és jó kezekben. Csak engedd el magad és légy önmagad!
Leheletét a nyakamon éreztem, majd az ajkait, de ami azután következett az beazonosíthatatlan volt számomra. Finom harapás, kicsiny fájdalom és lebegés, majd sötétség és végtelen hosszú zuhanás…

Ikarusz

Lassan nyitotta ki szemét. Lassabban, mint ahogy a felvonó ajtaja elhúzódott. „Meg kell tennem!” –bizonygatta saját magának, miközben a bársonyszőnyeggel borított folyosóra bámult a nyitott lift ajtajából. Nem akart végigmenni a puha padlón, amely minden lépés zaját elnyelte, talán nem csak azokat… könnyeket, keserűséget, megalkuvást. Beletörődést, fájdalmat, félelmet sugárzott. Úgy érezte, ha rálép, őt magát is elnyeli.
Verejtékezni kezdett, keze a gombsor felé lendült, de mozdulatát félbeszakította egy jól ismert hang. A személyhívója rezgett. Előkapta, de tudta mit fog rajta látni, ki keresi, és nem örült ennek. Sem a tudatnak, sem a személynek.  Végül zsebre tette az átkozott szerkentyűt, nagy levegőt vett és kilépett a süppedős folyosóra. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy visszadugja kezét és megállítsa a becsukódó ajtót. Ehelyett azonban csak a fülke tükrében pillantotta meg önmagát és saját kétségbeesett tekintetével nézett szembe.
Az ajtó elzárta a visszautat, így hát kénytelen volt a folyosó vége felé fordulni. A falakon a cég legsikeresebb reklámkampányainak hirdetései és az értük kapott elismerések sorakoztak ízlésesen elrendezve. Köztük az a munka is, aminek köszönhetően felvették.

Pályakezdőként került a vállalat falai közé, lelkesen, elhivatottan. Tehetségesnek és megbecsültnek érezte magát, hiszen mind a munkatársai, mind a közvetlen vezetői kedvesek és segítőkészek voltak vele, az első pillanattól kezdve.
Mégis meglepte, mikor egy sikeres projekt után magához hívatta a „nagyfőnök” – csak így emlegették maguk között. Az irodája az épület legfelső emeletén volt. Mélyvörös bársonyszőnyeg vezetett az ajtajáig.
Izgatottan szökkent ki a puha padlóra és elégtétellel raktározta el lelkébe az irigykedő pillantásokat, melyek a liftig kisérték. Gyors lépteivel szinte azonnal az aranygombos ébenfa ajtónál termett. Egy pillanatra megtorpant, még egyszer végigsimította ruháját – haját már a felvonó tükrében ellenőrizte – megköszörülte torkát, majd magabiztosan hármat kopogott.

- Igen – szólt ki egy mély női hang, engedélyt adva a belépésre.
Szinte elvakította az a fényáradat, mely a tágas irodában fogadta. A helyiség falaiból három üvegből készült, így a folyosói művi fények után érthető, hogy egy pillanatra be kellett hunynia szemeit, csak amíg a pupillái rendezték soraikat.
- Kérem, foglaljon helyet! – ismét csak a hangot hallotta, még embert nem látott hozzá, ezért önkéntelenül is lehuppant az első ülőalkalmatosságnak tűnő bútorra, aminek képét látóidegei képesek voltak agyába juttatni. Már-már kínosan hosszú csend következett. Csak a saját lélegzését hallotta és a szívének ritmusát, mely most a dobhártyájában visszhangzott. Izgatott volt – mégiscsak a „nagyfőnök” irodájában ücsörgött.
Teljes némaság övezte – ha az imént nem szólnak hozzá, még azt hitte volna, egyedül van ebben a fénytől elárasztott, csodálatosan hangulatos szobában. Ekkor azonban olyan történt, amitől teljesen biztos lett abban, hogy van még rajta kívül más is az irodában. Először csak a tömény, édes parfümöt érezte meg, majd meghallotta a súlyos arany függő csengését, ahogyan a lépések ritmusára ringva ütődtek egymáshoz a vékony lemezkék. Megállt a háta mögött, nem mozdult, csak állt és mélyeket lélegzett. Talán a fiú markáns, fűszeres illata kerítette hatalmába. Majd elindult és kimért, megfontolt lépésekkel megkerülte a kanapét. Egészen a mahagóni íróasztalig ment, ahol egyetlen mozdulattal az üvegezett lapon termett és ültében lábait keresztbe vetette. A lábujjain hintáztatta tűsarkúját, szórakozottnak tűnt tőle, de a tekintete egészen másról árulkodott. Szemei falták a látványt – jó ideje várt erre a találkozásra. Mióta megkapta a jelentést a személyzeti osztálytól az új munkatársakról, és kezébe akadt a több mint tíz évvel fiatalabb férfi aktája, nem hagyta nyugodni a fantáziája.

Tipikus karrierista nő volt. Személyesen, vagy marionettként alkalmazott figurák irányításával, de mindig elérte, amit kitűzött magának. Miután elhelyezkedett az asztalon, pillantását megpihentette az fiú arcán. Zsenge kora ellenére igen férfias vonásai voltak. Majd a szemébe nézett és így szólt, a már korábban hallott mély, búgó hangon:
- Önnel nagyon meg vannak elégedve a közvetlen felettesei. Örömmel olvastam a jelentéseket a sikeres projektekről, amelyeket Ön vezetett. – Szünetet tartott, és figyelte szavai hatását. Majd így folytatta: - Nagyra értékelem az igyekezetét. Arra gondoltam, honorálnom kellene az erőfeszítést, amit cégünk hírnevének öregbítéséért tett.
Elakadt a lélegzete. Egy személyes, „nagyfőnöki” dicséret? Honorárium? Ez több, mint amiről álmodott. Ahogyan a döbbenettel vegyes izgalom kiült az ifjú arcára, a nő önkéntelenül is elmosolyodott. Szerette látni az érzelmeket a férfiak arcán, különösen, ha ő váltotta ki őket.
Ugyanazzal a játszi könnyedséggel csusszant le az asztalról, amivel az imént felült oda, és pár hangtalan lépéssel a kanapé előtt termett. Ahogy a nő megállt előtte, tekintete épp annak csípőjével került egy vonalba. Zavarában felpattant. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy csupán centiméterekre álltak egymástól. Arcán érezte a nő forró leheletét. Mögötte a kanapé, előtte a „nagyfőnök”, ő pedig a szituáció döbbenetétől megdermedt. Azt kívánta, bár megmozdulna végre a másik. Óráknak tűnő pillanatok teltek így el. Kezdte magát igazán kellemetlenül érezni. Mint egy rémült vad, pillantása kegyelemért könyörgött és a menekülési útvonalat kereste. Egy vadász azonban nem a könyörületességéről híres. Ebben az esetben csúcsragadozóval volt dolga.
- Mit szólna egy előléptetéshez? – kérdezte, és felemelte kezét. Csuklóján halkan csörrentek az arany láncok, karperecek. Nem is pislogott, miközben mutatóujját lassan végighúzta a fiú szépen ívelt arccsontján. Mindketten beleborzongtak az érintésbe.
- De hölgyem… - kezdte volna a méltatlankodást, de az imént még cirógató ujj, most beléfojtotta a szót.
- Szólíts Ildikónak! A többit pedig majd megbeszéljük később. – Alig hallhatóan, de ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Elvette a kezét a fiú arcától, de csak azért, hogy dús barna hajába túrhasson. Megcsókolta. Ugyanolyan ellentmondást nem tűrő módon, ahogyan beszélt.

Az első alkalom emlékei borzongtak végig a gerincén, míg az ajtóhoz ért. Az első, nem az utolsó volt. Attól a naptól kezdve pályája oly meredeken ívelt felfelé, mintha csak Ikarusz szárnyai repítették volna. Előléptetés, szolgálati autó, céges nyaralás és természetesen zsíros fizetésemelés. Mindent megkapott, amire csak egy ambiciózus ifjú vágyhat.
Számtalan alkalommal lépdelt végig a mindent magába rejtő mélyvörös szőnyegen. Ha ez a padló-kárpit mesélni tudna… Most megérett benne az elhatározás: „Ma olyat lát a puha szövet, amilyet még talán soha!” …Ikarusz szárnyain olvadni kezdett a viasz.
Egy gombnyomással kapcsolta ki újra méltatlankodni kezdő személyhívóját:
- Itt vagyok már. – mormogta. Zsebre tette a szerkezetet, majd egy laza mozdulattal az ajtókilincsért nyúlt és kopogás nélkül lépett a mostanra már jól ismert szobába.
Ösztönösen hunyta le szemét, hiszen ismerte a járást. Látnia sem kellett, azonnal megtalálta volna a kanapét is, de ezúttal nem ült le. Nem tervezte hosszúra a látogatást.
- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Ildikó felhúzott szemöldökkel. - Három órája próbállak elérni. – Nem volt hozzászokva, hogy megvárakoztassák. A „Mindent akarok, de azt most rögtön!” – elvet vallotta. Arcán a kíváncsiság, a türelmetlenség és a düh vonásai tükröződtek – a fiú már jól ismerte minden rebbenését.
- Más dolgom volt. – felelte, és megvonta a vállát. Próbált rendkívül lazán viselkedni, valójában azonban idegei pattanásig feszültek. Elszánt volt, ehhez kétség nem férhetett, de rettegett is. Félt a nő erejétől, uralkodó személyiségétől és a tudattól, hogyan bánt el azokkal az emberekkel, akik valaha nemet mertek neki mondani. Kíméletlen volt és bosszúálló. De a pohár ezúttal betelt.
- Mindegy is. – hagyta rá a fiúra és az asztalán heverő iratokat kezdte rendezgetni. – Beszéljünk inkább a hétvégéről. Nyolckor indul a gép, és…
- Én nem megyek! – szakította félbe kissé remegő hangon.
- Micsoda? 
- Nem megyek! – ismételte meg egy mély sóhaj kíséretében. - Sem most, sem máskor! – tette még hozzá és már cseppet sem volt bizonytalan a hangja. Innen már nem volt visszaút. A viasz lassan leolvadt a tollak tövéről…
A nő most felállt székéből és a fiúhoz lépdelt. Vészjósló tekintettel meredt rá, majd indulatosan szólalt meg:
- Ezt mégis mire véljem?
Hősiesen állta a metsző tekintetet és mostanra rezzenéstelen hangon tudott felelni:
- Befejeztem.
Grimaszba torzuló mosoly szaladt át Ildikó arcán. Vörösre lakkozott körmű kezeivel megmarkolta a zakó hajtókáját, egészen közel húzta magához, hogy egyenesen a fülébe tudjon sziszegni:
- Elfelejtetted mennyi mindent köszönhetsz nekem? Ugye tudod, hogy kicsinállak? – Fogai között szűrte a szavakat. – Ha elhagysz, megástad a sírodat!
- Nem érdekel! – Most már teljesen magabiztos volt. – Elegem van belőled!

Tekintetét a dühtől lángoló szempárba fúrta, majd hanyag kézmozdulattal lefejtette a karmokat hajtókájáról. Hátat fordított a történtektől megdermedt asszonynak, és elindult az ajtó felé. A nő indulattól remegő ajkait szólásra nyitotta, de a fiú visszalépett és mutató ujját a rúzsos szájra szorította.
- Ne keress többé! Nincs már miről beszélnünk. – Mondta halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. Majd másik kezével a zsebébe nyúlt, és a személyhívóját egy mozdulattal az asztal melletti papírkosárba hajította. Azzal ismét sarkon fordult, és megfontolt léptekkel kimasírozott az irodából.

Hangos csattanással zárult az ébenfa ajtó. Maga mögé zárva a döbbenettől még mozdulatlan nőt.
Telefonjába üzenetet gépelt, ahogy a liftbe lépett. Azonban mielőtt a küldés opciót választotta, még egyszer átfutotta a szöveget: „Megtettem. Könnyebb volt, mint hittem. Egy órán belül ott vagyok, készítsd a szerződést!”
Ikarusz új szárnyat épít – ezúttal saját tehetségével, erejével – még ha sorsa meg is pecsételődik, de javíthatatlanul törekszik a Nap felé...