Vasárnap

„Bosszantó ez a köd.” Sosem szerette; a korai bugyuta horror filmeket jutatta eszébe – és máris ott a kellemetlen bizsergés a tarkón. Az ablakon keresztül kinézve is nyomasztó hatása van– pedig még el sem indult. Zsörtölődött kicsit, majd kedvetlenül kabátba bújt, sapkát és csizmát húzott, és útnak vetette magát.

A lakásból kilépve lépcsőház hidege már kissé magához térítette, de a teljes roham az épület ajtaján túl várta. A lélegzete is elakadt – olyan sűrű, párás levegő fogadta az utcán.  „Tényleg nem látok az orromig sem” – gondolta és az út túloldalán sejthető kávézó felé pislogott, hogy odaitegethessen annak a csinos kis szőkének, ahogy minden nap tette – csak hunyorgott, de még a fények sem jutottak át a tejszínű levegőn. „Ez esélytelen…” Megvonta a vállát és elindult, már majdnem késésben volt. Ahogy a hideg utcákon ballagott, kabátok és sálak rejtekébe bújt morcos, fázós arcok sejlettek fel a ködön át – senkit sem ismert meg –talán nem is voltak ismerősök. Úgy érezte a köd nem csak körülöleli, de a bensőjét is színültig tölti. Dermesztő érzés volt, és nem csak az ujjai gémberedtek el, de a szíve is kezdett deresedni. Lábai ösztönösen lépkedtek célja felé, nem látott semmit, de a járda jól ismert mintázata bizonyította jó irányba halad. Már csak 5 perc séta választotta el a munkahelyétől – és az utálatos délutáni műszaktól. Még át kellett vágni a forgalmas fő utcán és nagy téren, ami az épület előtt volt.  Teljesen magába roskadva, dideregve tette egyik lábát a másik elé, és hunyorogva fókuszált, hátha meglát valamit, vagy valakit, aki kiszabadítja tudatát végre a köd szorításából.

Valami hideg érte az orra hegyét. Hidegebb, mint a levegő, és csak egy pillanatra érezte. Talán egy nagyobb páracsepp. Nem is törődött vele különösebben. Aztán mintha valami parányi mozdult volna közvetlenül a szeme előtt, és megint egy pontnyi jeges érzés – ezúttal az arcán. Megtorpant. Gondolatai cikáztak: „Már csak egy eső hiányzik a hangulatomhoz.” Dörmögött a sáljába. Még egy mozdulat, még egy pötty hidegség. Aztán egyre sűrűbben – de nem az esős nedves érzést hozta meg az ég. Parányi pelyhek szállingóztak, egyre sűrűbben, egyre nagyobb szemekkel. Mintha a köd csak elterelő hadművelet lett volna, hogy senki se sejthesse december ajándékát – lassan oszlani látszott. És ahogy a sűrű pára el kezdett eltűnni, látni engedte a környezetet. Pont a főtér kellős közepén állt – körülötte piciny faházak – parányi fény füzérekkel díszítve. Fenyőágak, csillogó függők mindenhol. Itt egy piros, télapó ruhába bújtatott madárijesztő integetett vidáman, amott egy gyékényből font, csavart rénszarvas álldogált – vidám percekre invitálva az embereket. Hirtelen, mintha egy nagy függönyt húztak volna fel a világ színpadán – megelevenedett minden. 

Illatok, fények, vidám, nevető hangok úsztak mindenfelé. lekerültek a kapucnik a kobakokról, sálak az arcok elől – és hidegtől csípett orcák mosolyogva ragyogtak a karácsonyi fényekben. A fehér takaró már össze tudott állni a tetőkön – jeges porcukor fedett mindent.  A város karácsonyfája is ott magasodott mellette – fenségesen, zölden, feldíszítve ünnepi ruhában – átható fenyőillattal fűszerezve a télies, hó illattal átitatott levegőt. Megbabonázva állt, miközben a köd utolsó nyoma is eltűnt – átadva a helyet Csodaországnak. 

Ismerős hang zökkentette ámulatából, majd egy még ismerősebb arc közeledett mosolyogva, gőzölgő bögrékkel a kezében. 

- Azt hittem el sem jössz! Már majdnem kihűlt a forralt borod. – nyújtotta csillogó szemmel az egyik italt „a Szőke”. 

- Milyen nap van ma? – kérdezte még kábán, de azért elvette a lánytól a forró bort. 

- Vasárnap. – kuncogott a lány. – Nem mondod, hogy dolgozni indultál el? 

Hirtelen minden a helyére került a fejében… A sugallat, hogy indulni kell, a furcsa bizsergés, és hogy nem csak a köd miatt nem látta a kávézó fényeit. Vasárnap… Advent első vasárnapja… és a megbeszélt „nem randevú”….

- De, dolgozni indultam… - mondta most már ő is mosolyogva.

Mélyet szippantott a forraltboros-, fenyő- és hó illatú, hideg levegőből. Szívéről leolvadt a dér, lelke csordultig megtelt melegséggel – karját nyújtotta „a Szőkének”. 

- Mit szólnál egy adventi sétához gyertyagyújtás előtt? 

„Most sikerülnie kell!”

 Izgatottan mondja ezeket a szavakat, ahogy eddig minden alkalommal, mióta vele tartok, közben igazít egyet nem túl fényes és újnak egyáltalán nem mondható nyakkendőjén. A legjobb, számára. Félre csúszva, ernyedten lóg mellkasára. Mert új helyzet állt elő: 53 évesen, immár nem álláskeresőként, hanem friss munkanélküliként indul megbeszélésre. Csaknem félévszádot leélve, dolgozva, amikor és amit csak lehetett. Gábor, 53 éves, munkanélküli.

Komolyan kicsípte magát, ahhoz képest, ahogy az egyszerű hétköznapokon jár-kel. Bizakodva, mosolyogva lépked mellettem, miközben ismét elmeséli, amit legelőször, s ami miatt úgy döntöttem, mellészegődöm:

-Tudja, amióta kikerültem a szakiskola falai közül, én az amperekre vadászom. – cinkos mosoly bujkál szemében - Villanyszerelő vagyok. Sosem volt olyan, hogy nekem ne lett volna munkám. Mikor még a „téjesz” megvolt, azért nem volt gond a kenyérrevalóval. Faluról jártunk be, ott ismertem meg a nejemet is, kinn a mezőn. Mindig volt mit tenni. Aztán jött a rendszerváltás, és a városba költöztünk. Munkának itt sem szenvedtem hiányát, jó szakembernek tartottak, nevem is volt, mindig akadt maszek meló, ha éppen hivatalosan nem is voltam bejelentve. – hirtelen elkomorodik az

arca, nagy levegőt vesz, s így folytatja:

- De hát akkoriban már nem a szakmámban dolgoztam ám!- Csodálkozó tekintetemre magyarázatba kezd. - A helyi nagy gyárba mentem, mint betanított munkás. Jó volt az, csak rámentek az idegeim. Az asszony még a mai napig is ott nyüvi a szerszámokat.

- És ön? Mi történt azután? – Kérdezem egy óvatos közbeszúrással, miközben határozottan, egyre közelebb érünk elindulásunk céljához: az új leendő munkahelyhez.

- Én? Próbálkozom. Azóta is. Kisebb – nagyobb időtartamokban, de viszonylag folyamatosan dolgoztam.

Dolgozott. Egészen a múlt hónapig, amikor is az akkori munkaadó úgy döntött, hogy már elég pénzt mosott, eléggé kizsákmányolta alkalmazottait, elég támogatást vett fel a megvezethető városi-, megyei-, országos hivataloktól, és ő most szépen lelép. Hátrahagyva mindenét, családját, csak a számláján lévő pénzt vette magához és eltűnt. Tudhatom meg „hivatalos” szomszédsági közleményekből. S ez még nem is olyan szokatlan eset. Természetesen maga mögött hagyva, pénz és állás nélkül munkásait is. Köztük Gábort, aki ekkor még bizakodó volt, hiszen mint mondtam, ez már szinte rutin eljárásnak tekinthető kicsiny hazánkban. Ám mikor bele kellett vetnie magát az álláskeresés erdejébe, bizalma azonnal megrendült. Nem egy helyről érkezett visszautasító, nemleges válasz, s akadt olyan is, aki meg merte engedni magának, hogy egyáltalán ne válaszoljon. Az okok és az indokok legalább olyan változatosak voltak, mint ahány félék a hirdetések. A legtöbb helyen, mikor a jelentkező kora került szóba, azonnal vezetői beavatkozás lett szükséges, hirtelen betelt a hely, amit aznap hirdettek, és ez természetesen akkor derült ki; másik vonalon hívták őket, vagy egyszerűen „megszakadt” a vonal. Hihetetlen az a dolog, amire a Gáborral töltött hónap vége fele már csak tényként tudtam gondolni, hogy még ha az ember szeretne is munkát vállalni, akkor is ellehetetlenítik a helyzetét, hiszen a pályakezdő azért nem veszik fel, ha öreg motoros azért. Ha van róla papírja, akkor a plusz járulékok miatt nem, hiszen túlképzett, ha nincs róla, akkor azért.

Igazából én magam már ötletet sem tudok mondani, hogy mi lenne az a legegyszerűbb módszer, amivel a dolgozni vágyók kicsiny csoportját, a munkát adni kívánók és még fizetni is hajlandók még kisebb falkájával össze lehetne hozni.

De térjünk vissza Gáborhoz, aki mostanra már egy villamossági munkákat vállaló vállalkozó kisvállalatának kapujában ácsorog. Nyakkendőjét végképp félre csomózza, majd mikor már nem tudja tovább húzni idejét félszeg csöngetésbe kezd, s vár. Mint az elmúlt egy hónapban minden héten, nappal és éjjel. Semmi válasz. Mosolya már nem oly magabiztos, mint mikor elindultunk, de még nem is hervadt le teljesen. Mintha csak engem akarna biztatni, rám villan fehér fogsora, pedig szeméből látszik, magával kellene először elhitetnie, hogy „Minden rendben!”.

-Próbálja újra!- Már indulna, mikor nógatni kezdem, s szavaimra újra csenget.

A berregő hangra egy fiatal, gömbölyded asszonyka döcög a kapuhoz, kulcsot csörget, majd mosolyogva nyitja.

-Jó napot! Miben segíthetek?- Kérdezi, s szemén látszik, hogy zsíros megrendelésre számít. Majd mosolya lehervad, mint ősszel a virág, hiszen Gábor elárulja jövetele célját. Az asszonyka arca egy pillanatra megmerevedik Szemei tetőtől talpig végigmérik hősünket, meg-meg akadva az őszülő hajon, a barna keretes szemüvegen, s a „nasikától” gömbölyded pocakon. Majd kitör belőle a szemérmetlen nevetés. Fulladással küszködve próbál szavainak utat adni a szájából bugyogó röhögés mellett.

-Most csak viccel a bácsi, ugye? Még hogy dolgozni… - újabb kacaj-roham – Nem elég a nyugdíja? Hagyja érvényesülni a fiatalokat! – És egy lendületes karmozdulattal orrunkra csapta a kaput, s kedélyes heherészés közepette visszagurult a házba.

Gábor, mint akit egyszerre ért hideg s forró zuhany úgy cövekelt még percek múlva is a járdán. S ajkaival csak egyetlen szót formált némán: „bácsi”.

Gyengéd erőszakot kell alkalmaznom, hogy indulásra bírjam. Azt terveztem, hogy a sikeres találkozó után majd vidáman beülünk a sarki restibe egy csésze kávé mellé, s nevetve mutatunk fügét a korábbi kudarcoknak. Joggal bizakodhattunk a sikerünkben, hiszen a hirdetésben „villanyszerelésben jártas, szakmunkásvizsgával rendelkező, nem pályakezdő munkatársat” kerestek. Ám mostanra világossá vált, hogy nemhogy siker, de még a vidámság is elfeledhető a kávéval együtt, hiszen a világ ismét fricskát vetett, erre a talán még nem megtört, de a kiábrándultsághoz egyre közelebb jutó emberre. Aki mindösszesen csak dolgozni akar… Dolgozni, s ha véletlen még talál is pénzt nem csak keresnie kell, az már több, mint elég. Ha családjának nem kell minden fillért négyszer megfontolnia, hogy kiadja-e kezéből, már boldog ember lehetne.

De most csak egy csalódott, elkeseredett ember.
Ember! Gábor, 53 éves, munkanélküli. Ember! Még az…

Orgonák

     Csodálatos tavaszi délelőtt volt. Már majdnem nyarat idézett a levegő hőmérséklete. Száz ágra sütött a nap, és a piciny sugár-kezeivel megkocogtatta a lány ablakán is a redőnyt. Kócosan, álmos fejjel botorkált a lakásban. Hosszú volt a tegnapi műszak és még nem igazán volt magánál. Csak a vegetatív idegrendszere mozgatta kezeit, amíg a kötelező reggeli „duplához” mérte a vizet és az éltető energiát adó porított csodát,- a kávét - a szűrőbe. Gépies módon tette, amit szokott. Kávé készül, arc, fog megmos, fésülködés. Édes kotyogó hang, majd a mámorító illat – már mozgolódott tudata, ahogy rutinos mozdulatokkal töltötte a gőzölgő nedűt, bele az édesítőt, majd a kontraszt és az íz-élmény kedvéért a tejet. Következett a reggeli rituálé tökéletes pillanata, amikor is az üzemanyag a gépezetbe kerül: az elixír pedig miközben gyengéden végigsimogatja a nyelőcsövet, másik kezével irdatlan pofont ken le a tudatnak, és az első csattanás után hősünk az egysejtűektől gyors evolúcióval eljut a gerincesek szintjére. Felébredt.

      Még mindig álmos tekintete a legtöbbször sötétbe burkolódzó, alig használt utcai szoba felé kalandozott. Megfogalmazódott benne a gondolat és a redőny mögé rejtett ablak felé indult. Nehézkes mozdulatok sora következett. Zajosan nyílt az ablak, és a ritka mozgatástól lomha redőny is csak kézi rásegítéssel volt hajlandó elindulni felfelé. Az addig visszafogottan kopogtató napocska, most teljes erőbedobású támadást indított a szoba összes rejtett zuga ellen, és az utolsó homályos négyzetcentimétert is alaposan megvilágította. Fényárban úszott a szoba. Szorosan behunyt szemekkel, tapogatózva rögzítette gyorsan a lomha sötétítőt, majd még mindig vaksin hátat fordított a most már nyitott ablaknak, hogy visszabotorkáljon éltető feketéjéhez. Ám ekkor, mint egy piciny tündér – orra hegyéhez ért valami különös illat. Ismerős, édes, tavaszi hangulat kerítette hatalmába. A lila szín jutott az eszébe először. Majd miután agya receptorai helyre rakták az információkat, az illathoz formát, színt párosítottak, érkezett az üzenet a tüdőhöz: „mély levegő”! A légzőszervrendszer pedig cselekedett: mellkas emelkedett, cimpák kitágultak, és a szaglóidegek által továbbított információk által elbódított agy még egy képet dobott a főképernyőre: „Anya”! Édesanyja kedvenc virága.

    Mosolyognia kellett miközben mélyeket szippantott, és a ház előtt frissen kinyílt, illatozó orgonabokorra nézett. Boldog szeretetet érzett és emlékek tolultak agyába. Édesapja sokszor hozott a lila apró virágú illat-buzogányból Édesanyjának. Szerették az illatát. Szülei házánál volt belőle fehér is. Végigkísérte gyerekkora tavaszain.
  Nézte a virágocskákat, az aprólékosan kidolgozott, visszafogott lila árnyalatát, a szabályos, mégis egyenként egyedi szirmocskákat. Csoda volt ez, és egy illatozó emlékkosár.

    Papucsba bújt, kulcsot fogott, és az utcai bokorhoz ment. Nem tépett le egyet sem, csak beledugta orrát a legközelebbi, óriási sziromhalomba. Tüsszentenie kellett azonnal, mégis levakarhatatlan vigyorral törölte  meg szemét, orrát utána. Telefonjáért nyúlt, babrált pár pillanatig, majd a füléhez emelte: 

 „Szia Anyuka! Eszembe jutottál – virágzik az orgona!”

Csillanat

Ültem ma az irodában. Dolgoztam keményen, szigorúan, ahogy elvárják. Az ablakon a függöny szorosan behúzva, nehogy a külvilág bármely apró öröme megzavarjon komoly és fontos munkánkban. Bámultam a monitort, ujjaim gépiesen mozogtak a billentyűkön. Magamon kívül voltam, egymagamban, társaimmal. Társas magányban. Aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy az asztalon ugrándozó, cikázó fény-foltocskákat nézem. Az órám kövei visszatükrözték a függöny szigorúságán rakoncátlanul átszökő tavaszi napfény egy sugaracskáját. A szivárvány minden színe jelen volt arra pár pillanatra - ott táncoltak az asztalom sivár lapján, megkacagtatták még az unalmas papírokon heverésző lomha számokat is. Kacagott a szívem is velük, sajogva kacagott. Visszacsillogott a fény-szilánkokban a Balaton part: a hajnali séták, a délutáni láblógatások, de még a vészjósló viharok meghitt összebújásából is felsejlett pár érzés... Csodaország rám kacsintott, megcsiklandozta lelkem. Visszavár. 

Első szerelmem története

Szerelmes vagyok! Legalábbis szerintem… Ilyen férfit nem ismerek másikat! Csodaszép barna szeme van. Meg olyan a haja színe is, mint a kakaónak, amit anya csinál esténként. Nagyon szeretem a kakaómat – ezért is tetszik annyira a haja.

Erős is! A múltkor is láttam, amikor azokat a borzasztó nagy szatyrokat segített felcipelni egy néninek az emeletre.

Tetszik a szakálla és a bajusza is, és az sem zavar, ha megszúr, amikor puszit ad. Csodaszép, napsugár - mosolya van. Azért napsugár, mert nekem is mosolyognom kell, amikor rám nevet és olyan vidámak leszünk tőle, mint csak igazán szép napsütéses nyári napokon.

Azt mondtam már, hogy fütyülni is tud? Szeretem hallgatni, amikor fütyörészik autószerelés közben. Mikor a füvet nyírja, én a függöny mögül, az ablakból lesem.
Minden nap, amikor kismutató a négyesre a nagy mutató meg felfelé mutat én már a kapuban állok és várom, hogy bekanyarodjon az utca végén, azzal a nagyon-nagy autóval, amit teljesen egyedül szokott vezetni. És mikor abbahagyja a brümmögést, akkor kiszáll Ő. Én pedig nem bírom tovább türtőztetni magam és odaszaladok hozzá. Ő pedig a karjába kap és óriási szúrós puszit nyom az arcomra. Mindig ezt mondja ilyenkor:

-         "Szia Törpilla! Örülsz, hogy Apa hazajött?"

És én örülök, nagyon örülök, mert újra az első, igazi és örök szerelmemmel tölthetem a délutánt!

Szeretlek Apukám!

...mindig Veled

Néha lágyan jön, néha durván arcul csap. Simogat, becézget olykor, de van, hogy kettészakít, és kegyetlenül a vérző húscafatok közé tipor. Körül ölel, ha fázol – melenget, ringat, dúdol. Édes szerető tud lenni – az a fajta, akit sosem engednél ki a szobádból. Akivel mindig csak szeretkeznél. Kívánod, minden egyes ritmikus dobbanását, teste dallamát, ütemét, amivel téged is a saját világához idomít. Együtt lélegzel vele, nevettek, bujálkodtok. Olykor sírtok. Vagy csak te sírsz, ő meg vigaszt nyújt. Vagy durván bánik veled, azt is azért, mert akkor arra van szükséged. Padlón vagy, ő fejbe rúg… hogy felkelj! Erőn felül, de odébbállj.  Mozgásra kényszerít, ha jól esik, ha nem – mert mozogni maga az élet! Élni. Érezni. Fájdalmasat vagy felemelőt. Mélyet gondolni, és még mélyebbet lélegezni. Felvidulni a kedvencedtől, könnyeket morzsolni egy szomorútól… ez mind egyben. Minden percben veled van – körül vesz, és veled létezik. Benned van, és Te benne vagy.
…hallgattál már ma zenét? 

Könyvajánló: Tisza Kata – Reváns

„A férfiak, akiket szerettem, mind elhagytak. Akiket nem szerettem, én hagytam el. Az a férfi nincs, és ha van, már nem is kell.”

Olvastam egy könyvet. Érdekeset, szórakoztatót, elgondolkodtatót. Kizárólag azért, mert az új könyvek polcán volt a könyvtárban. Zöld és piros. Domináns színek, s közülük kivilágított egy csinos lány elszánt tekintete. Talán ez volt, ami legelőször megfogott. Aztán maga Kata fogott meg. A fülszöveg beszédes és figyelemfelkeltő, amilyen maga a könyv is.

Férfiak és nők. Örök harc, amely sosem ér véget, ahol persze akadnak győztes csaták is. Örök téma, melyet az irodalom számlálatlan sok alkotója megragadott már, meg is fogalmazott a saját nyelvén, gondolatait szavakba öntve, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Ám az a mód, ahogy a kortárs irodalom egyik fiatal képviselője körüljárja a kérdést, igazán egyedülállónak tekinthető.

Tisza Kata egyedi stílusa kétféle hatást válthat ki az olvasóból: gyűlöli, sárba tiporja, messzire kerüli, vagy – és szerintem ez a valószínűbb – imádja, újra és újra elolvassa, mert egyszerűen muszáj, és ajánlja másoknak.

A könyvben egy nagyvilági életet élő, budapesti kalandornő életéről és viharos kapcsolatairól kaphatunk egy csaknem átfogó keresztmetszetet. Egy, a magyar média körökben forgó újságírónő, aki sosem nyugodhat, hiszen vagy menekül a bizonytalanságba, vagy kihátrál a biztosból. A szerző érdekes látásmódja és az, ahogyan azt szavakba önti, egy olyan elegyet képez, amely mindannyiunkra érvényes lehet; vagy így vagy úgy, de magunkat is megtalálhatjuk a sorok között, a sorok mögött. Megjelenik többek között, a gyűlölt, mégis imádott rossz fiú, akitől minden gaztette után is képtelenség szabadulni; az ex-pasi az idegesítő, apró rigolyáival; a bekattant pszichológus; a kiégett irodalmár; és a világ minden táján megtalálható lerázhatatlan „lúzer”.

Tisza Kata könyve - saját bevallása szerint - nem kevés önéletrajzi ihletettséget tartalmaz jó sok fikcióval keverve, több emberből összegyúrva egy-egy könyvbéli karaktert. Mégis talán pont ennek a kritériumnak kell megfelelnie, ahhoz, hogy egy bármikor és bármilyen életstílusú világban örökérvényűvé válhasson a könyvben megjelenő szituációk és azok mondani valója .

Meglátásom szerint a könyv egyfajta Sex és New York adaptációnak tekinthető, hiszen három pont a biztos benne: „a férfiak, a szex és a főváros”. A történetek azonban, kisebb-nagyobb novellák formájában, nem a szingli lét örömeit és előnyeit akarják bemutatni, mint ahogy azt Carrie Bradshaw teszi rovatában, épp ellenkezőleg: a párra találás nehézségeit, áldozatait, és végül a remény utolsó lélegzetvételét is.

Egyfajta ambivalencia az, ahogyan a főszereplő „Kata” viszonyul a férfiakhoz hiszen „írásaiban gyakran könyörtelen a hőn imádott férfiakkal, kifacsarja lelküket, boncolgatja szavaikat, méricskéli gesztusaikat, hogy végül megbocsátó lehessen velük, miközben odaveti magát azoknak, akik majd csúnyán kihasználják, félredobják, akikkel elképzelhetetlen az élet, és mégis kellenek.”

Talán furcsa lehet, de rólunk szól és nekünk. A lelkünk mélyén ugyanilyenek vagyunk, vagy talán még ilyenebbek.

Én hagytam, hogy Tisza Kata rajtam is Reváns-ot vegyen. És te?

A Tűz király legendája

Valamikor régen élt egy hatalmas király, akit Barillonak hívtak, de mindenki csak Tűz királyként emlegette. Olyan hatalma volt, mint senkinek, ő volt a Tűz ura.

Egy nap, miközben a Nap tüzét ellenőrizte, megpillantott egy csodálatos lányt a folyóparton. Ő volt a szépséges Monan hercegnő. Barillo azonnal beleszeretett, rögtön le is szállt hozzá és így szólt a sétálgató szépséghez:
- Áruld el, ki vagy, te világszép fehérnép! Ki olyat tettél, mit soha senki más nem. – Azzal meghajolt a lány előtt.
- Nevem Monan, s a király leánya vagyok. – válaszolta szelíden a lány, majd így folytatta: - Uram, te már tudod, ki vagyok s miféle. Úgy érzem, jogom van nékem is ugyanezt megtudakolnom, s még csak annyit, mit követtem el ellened?

A Tűz király végignézett a lányon. Tekintete végigsiklott a hosszú, fekete fonaton, a csillogó kék szemeken, a sudár termeten és a gömbölyű idomokon.

- Talán hallottál már rólam, nevem Barillo, de lehet, csak Tűz királyként ismersz. – azzal ismét meghajolt a hercegnő előtt. – S egy olyan szó sem hagyta el ajkaim, hogy ellenem követted volna el, mit elkövettél. S tetted sem te cselekedted. Annyi mindösszesen, hogy rajtam kívül tüzet még senki nem tudott gyújtani fa és gyújtószerszám nélkül. Ám neked ez most sikerült, egészen új módon, az eszköz önnön magad voltál, s fa helyett szívem lobbantottad lángra.

Ezen szavak után a leány orcáján szégyenpír jelent meg, s arcát kezébe rejtette.

- Ne vedd el örömöm, hogy láthatom szépséged! – kérte a király és lágyan levette a lány kezeit.

Magához húzta és megcsókolta. Először tiltakozott, de végül átadta magát a Tűz király szenvedélyének.

Azon a napon a Nap nagyon sokáig és forrón tűzött a Földre. A vetés kiégett, a folyók kiszáradtak, a levegő szinte forrt.

Megharagudtak ezért a többi elem-uralkodók. A szerelmes órák után hazainduló Tűz királyt, útja közben megtámadták a fák, a Föld asszony gyermekei, és elvették tűz palástját. Küzdött érte, de ekkor hirtelen villámlani kezdett, s az eső is eleredt, elragadva láng koronáját. Ekkor már tudta, elveszett, de mg megpróbált valamit: sípjába fújt, hogy kedves hattyúit magához hívja, de mielőtt hozzáértek volna, egy hatalmas szélvihar, amit a Levegő ura küldött, elragadva a fenséges madarakat.

Barillo halandóként hánykolódott a vihar tépázta erdőben, amikor megjelent előtte egy látomás: A tróntermét látta, de a királyi székben egy fiatal fiú ült, fején koronájával, vállán palástja. Barillo kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, így odafutott az ifjúhoz, hogy visszavegye tőle jogos tulajdonát, akár erőszakkal. De legnagyobb meglepetésére, a fiú észre sem vette. Ütni akart, de egyszerűen átnyúlt rajta. Először kétségbeesett és el kezdett értelmetlenül hadonászni, e csak azt érezte, fárad. Beletörődött tehetetlenségébe, s azon kezdte törni a fejét, vajon mi lehet ez az egész. Ahogy gondolkozott lassan szemügyre vette a fiút, és megdöbbent, amikor ráismert saját fiatalkori énjére. „De mit néz ilyen mereven ez a gyerek?” Odafordította a fejét, ahova az ifjú is bámult: Ekkor elállt a lélegzete, ugyanis megpillantotta, ahogy a kapun berepülnek kedvenc madarai, s hátukon…

„Te jó ég… ez… ez… MONAN!” – kiáltotta volna, ha hallotta volna bárki is. Abban a pillanatban, mintha egy álomból ébredt volna, visszatért a valóságba és a látomás, ahogy jött, eltűnt. Akkor értette meg, Monan miatt vesztette el mindenét, és csakis ő adhatja vissza neki. Felkelt a földről, leporolta szegényes, tépett ruháját. Már nem ugyanaz volt, akit Monan megismert. Dús fekete haja megőszült, feszes bőre megereszkedett, ráncossá lett, lábai reszketőssé váltak… megöregedett, de szemeiben ugyanúgy lobogott a tűz.

Elindult, hogy megkeresse Monant, hogy visszakérje azt, ami az övé.

Nagyon sokáig bolyongott, s mintha minden nap egy év lenne, lassan haladt, és napról napra érezte, öregebb lesz. Végre eljutott arra a tisztásra, ahol először megpillantotta a szépséges hercegnőt. Lement a folyóhoz, hogy szomját oltsa, de ahogy a vízbe pillantva meglátta képmását, elborzadt és már nem is remélte, hogy valaha is vissza tudja szerezni elveszett hatalmát.

Ekkor egy szomorú dallam hangjai ütötték meg fülét, s ahogy a hang irányába fordult, megpillantotta a tiszta feketébe öltözött Monant. A lány szép volt, szebb, mint valaha; de szomorú is, szomorúbb, mint valaha. Keserű könnyei hullottak fekete mellkendőjére, hosszú kibontott hajával a szél játszadozott. Egyedül ballagott a réten és csak magának énekelt. Legalábbis ezt hitte, míg meg nem pillantotta a folyó felől felé közeledő vén koldust. Valahogy ismerősnek tűnt…

- Monan hercegnő! – kiáltotta – Várj meg, kérlek! Beszédem volna veled, Úrnőm.

A leány megállt, s bevárta az öreget.

- Mondd, mi dolgod van velem, öreg? – kérdezte a hercegnő, mikor a férfi utolérte őt.

Barillo látta, hogy hiába is mondaná, ki ő, a lány úgy sem hinne neki, ezért így szólt:

- Uram, a Tűz király küldött hozzád, szép hölgyem. – hajolt meg.

- Nem hiszek neked! Csúfot űzöl belőlem még te is? – s zokogva borult a földre a lány.

- Miért gondolod, Úrnőm? – kérdezte Barillo, s felsegítette a hercegnőt.

- Mindenki bolondnak néz… nem hisznek nekem… Nem hiszik… hogy a Tűz király szerelmese voltam. Nem hiszik… hogy miattam égett ki a vetés, száradt ki a folyó. Nem hiszik… nem hiszik… hogy én is szerettem őt… nem hiszik… - elcsuklott a hangja, és ismét keserves zokogásba tört ki.

- Mondd, Úrnőm! Miért beszélsz múlt időben az Úrról?

- Nem hallottad? Te, nem hallottad? Nem is vagy hát szolgája… A Tűz király, Barillo, az én szerelmesem… Meghalt! – az utolsó szavakat már alig tudta kimondani. – Elnyelte őt a Föld, elemésztette a Levegő és kioltotta tüzét a Víz… Meghalt… Nincs többé… Érted? Meghalt! – már szinte önkívületben őrjöngött, és a koldus vállára borult.

- Nyugodj meg, Úrnőm! Gazdám nem halt meg, csak elvesztette hatalmát, de él és nagyon boldogtalan lenne, ha most látná, hogy sírsz. – vigasztalta Barillo.

- Igazat szólsz? Valóban él? Hiszen akkor csak boldog lehetek, úgyis eljön értem egyszer. Várni fogok rá az idők végezetéig. – letörölte könnyeit és a koldushoz fordult.

- De még nem is tudom mit üzent gazdád. Hamar, mondd hát! Had halljam szavait! – sürgette és csillogó szemekkel nézett Barillora.

- Csak annyit üzent… - zavartan hajtotta le fejét és nem mert a lány szemébe nézni.

- Mondd hát! Parancsolom! – toppantott, mint egy akaratos kislány.

Barillo nagy levegőt vett és így folytatta, miközben mélyen a lány szemébe nézett.

- Azt üzeni, hogy még senki iránt nem érzett ilyet, és nem bánt meg egyetlen veled töltött percet sem. Kéri, hogy ne várj rá, nem fog többé visszajönni, nem teheti. De szerelme örök, és soha nem felejt téged. S talán majd egy közös, új életben egymáséi lehettek… örökre. – fejezte be. Akkor már a lány ismét zokogni kezdett. A koldus nyakába borult és megcsókolta.

- Barillo! Miért nem mondtad, hogy te vagy? Mi ez az egész szolga dolog? Mi történt veled, szerelmem? – kérdezte a hercegnő, miközben csókokkal borította az öregember kezeit.

Barillo elmesélte mi történt, hogyan jutott el idáig. Monan figyelmesen hallgatta, miközben a ráncos kezeket simogatta. Mikor a férfi befejezte a történetét, így szólt:

- Egyetlen lehetőségünk, ha visszaszerezzük őket. Muszáj lesz! Hátha akkor megállíthatjuk az öregedésed és visszanyered halhatatlanságod.

- De Monan, mégis hogy képzeled? Én már lassan meg sem tudok mozdulni segítség nélkül, te pedig fiatal vagy, szép és egészséges, de mégis csak egy gyönge nő. Nem tehetünk semmit. – mondta lemondóan Barillo és ő is megfogta a hercegnő kezét.

- Lehet, most nem, de a következő életeinkben, ahogy te is mondtad, még megtalálhatjuk a boldogságot. – nézett reménykedő tekintettel Monan a királyra. – Fogadjuk meg most itt egymásnak, hogy minden elkövetkező életünkben keresni fogjuk egymást, mindaddig, amíg meg nem találjuk, és vissza nem szerezzük a hatalmad és vele közös boldogságunk zálogát, a nyugalmat.

- Te komolyan meg tennél egy ilyen hatalmas fogadalmat értem? – kérdezte az öreg. – Gondold meg, Monan! Ez nem egy hétre, egy hónapra, vagy akár egy évre szól, hanem az összes elkövetkezendő életre hozzám lennél kötve. Én ilyet nem kérhetek tőled! Biztos, hogy ezt akarod?

- Egészen biztosan. – válaszolta elszántan a lány. – Szeretlek, Tűz király! – és hozzábújt a koldushoz.

- Hát jó! Ha valóban ezt akarod, akkor legyen. – egyezett bele Barillo. – Ülj ide!

Leültek egymással pont szemben. Megfogták egymás kezét, majd Barillo elővette kését és még egyszer a lány szemébe nézett. Az bólintott, és bátorítóan mosolygott. Barillo megfogta a kést és tenyerébe egy ’M’ betűt vésett, majd a lány kezét vette, abba pedig egy ’B’- t. Eldobta a kést, és a két vérző kéz egymásba kapcsolódott. Így ültek percekig.

- Kész vagy? – kérdezte a koldus és a lány szemébe fúrta tekintetét.

- Igen.

- Akkor mondd!

- Szeretlek téged, Barillo. Szeretlek téged, Tűz király. Lelkem a lelkedhez kapcsolom, életem a tiéddel élem. MINDÖRÖKKÉ! – az utolsó szavakat már ordította.

- MINDÖRÖKKÉ! – kiáltotta Barillo is, mert olyan hatalmas vihar kerekedett, hogy alig hallotta a saját szavát is.

A szélvész felkapta az egymásba kapaszkodó szerelmeseket és elrepítette őket a világ végére.

Azóta is minden életükben keresik egymást, a Tűz király hatalmát és az elveszett boldogságot.  

//Egyik személyes kedvencem, talán egyszer elkészülök a könyvvel is, amibe ez íródott....//

Várt váratlan

A kislány a téren ballagott. Rózsaszín, csipkés ruhácskát viselt, és piros masnik fogták copfba szőke loknijait. A négyévesek teljes magabiztosságával lépdelt, és a körülötte hömpölygő felnőttek áradatát szemlélte kíváncsian.
Majd egyszer csak megállt és mint, aki kinézett magának valakit, nagy kék szemeit a forgatagba fúrta. Várt és egy pontra meredt.
Tekintete irányából egy fiatal férfi közeledett. Öltöny volt rajta, kezében aktatáska és elszánt tekintettel meredt maga elé. Szigorú szürke szemeiből olvashatóan nagyon elmerült gondolataiban, talán a következő megkötésre váró üzlet járt a fejében, vagy egy fontos beszédet gyakorolt magában.

Egy pillanat műve volt az egész. A férfi elsuhant a kislány mellett, az pedig apró kezével az öltöny sarkába markolt. Csak a hirtelen rántást érezte, mikor megfordult már el is engedte a lányka. Nagy kék szemeiben mosoly bujkált és a rá értetlenül bámuló felnőttre nézett.

-Bácsi! Hol van?- kérdezte édes, csilingelő hangján.

Még mindig fura arcot vágott, de most már legalább értette honnan érkezett a rántás.

- Tessék?- kérdezett vissza értetlenül, miközben lehajolt a kislányhoz, hogy jobban hallja, amit mond.
- Hol van? -ismételte meg kérdését.
- Micsoda, kicsim?
- Nem tudod? Hiszen te is őt várod! Mindenki őt várja, nézz csak körül!- mondta, és piciny ujjaival maguk köré mutatott.

A férfi körülnézett és csodálkozó arcot vágott ismét.

- Ne haragudj, de nem tudom! Még is mit keresel? Mondd meg gyorsan, mert sietnem kell! Elkésem a tárgyalásomról.- mondta kissé türelmetlenül.
- Emelj fel, kérlek! Látni szeretném jön-e már!- kérte, és húsos, rózsaszínű karjait az öltönyös felé nyújtotta. Az lehajolt, letette táskáját a földre (maga sem értette miért) és a karjaiba vette a csöppséget.

-Emelj magasra, így még nem látom.- mondta, és úgy nyújtózkodott, hogy kicsi fodros bugyogója is kivillant hurkás lábacskái közül, miközben a férfi a vállára ültette.

- Nem fázol? Olyan vékonyan vagy felöltözve? -aggodalmaskodott a férfi mikor a meztelen lábacskákra tekintett.- És hol vannak a szüleid?
A kislány, mintha nem is hallotta volna a kérdést, a tömeg feje fölött elnézve lassan mosolyra húzta piciny liliom ajkait.
- Hát itt van! -mondta halkan.- Tegyél le! – tette hozzá kissé akaratosan.
- Jól van. De ki van itt?
A kislány nem szólt semmit. Amint a lábai a jeges aszfaltot érték, megfogta férfi (hozzá képest hatalmas) kezét és húzni kezdte.
-Gyere siessünk, mielőtt mások is észreveszik, és elijesztik. - azzal már szaladt is nyomában az öltönyössel. Átfúrták magukat a döbbent emberek áradatán, egyenesen egy betonnal körülvett hatalmas platán fa alá. A kislány leguggolt a még havas kis földszigethez, és apró kezeivel a hókupachoz nyúlt. Kicsit megpiszkálta és a fehérség mélyéről egy piciny kis zöld levél kandikált ki. Még egy kis babusgatás és egy fehér virágocska bontakozott ki a zöld levelek közül.
- Egy hóvirág? - nézett csodálkozva az öltönyös.
- Ne csodálkozz! Én mondtam, hogy megérkezett. - mosolygott a kicsi.

A legédesebb...

A két lábon járó sötétség asszonya lettem. Milyen furcsa ez így kimondva. Borzongató, mégis természetes. Mi más is lehetne, mint természetes az öröklét. Azon az estén izgalmasan szép ajándékot kaptam, amit élvezettel tapasztalva tettem magamévá. Akkor éjjel megtaláltam önmagam; jobban, mint azt valaha képzelhettem volna. Én, Rowan Curry, az egyszerű lány, akit az utcára dobtak, mint a szemetet; akit százszor eltiportak, mint a rét füvét, most a homályt járom és élem világom új mesterem, alkotóm, szerelmem mellett. Ah… Zakariah… a férfi, aki megváltoztatta életem…Mit megváltoztatta… Újjáalkotta.
Azóta keresem az alkalmat. Gyűjtöm a bosszúvágyat, hogy megtegyem, amit a kirakat előtt állva, dühöngve tervezgettem. Sokszor elképzeltem, hogyan osonok be a jól ismert, feledhetetlen szobába, mint söpröm félre a gesztenye fürtöket a nyugvó, alvó arcról. Utána pedig a pillanat, ami az elégtételek elégtétele lenne: magamévá tenni azt az embert, aki valamikor az életemet jelentette, de mára már csupán egy senki. Egy test, egy darab hús, ami ficánkol, életet imitál és azt hiszi övé a világ. Egy könnycsepp nem sok, annyit sem ejtett értem, mikor eltűntem szánalmas kis világából. Egy könnycsepp nem sok, annyit sem fogok ejteni, mikor mostanra tökéletesen elsajátított technikával belemélyesztem szemfogaimat, hogy addig lakmározzak pezsgő és életteli nektárjából, amíg kőszíve utolsót dobban. Akkor majd távozom, elégtétellel a tarsolyomban. A világ is jobbá lesz egy aljadék nélkül. Ha nem lennék, ami vagyok, talán örömömben még a napfelkeltét is megnézném… hihi… vicces egy gondolat.

Milyen furcsa az élet. Aki kiszolgáltatottá tett másokat, az most kiszolgáltatott lesz… nekem… Most is mosolyognom kell, ahogy csak rágondolok.
Igen. Ez a tökéletes bosszú… hihi… Megajándékozom magam… Ma éjjel megteszem…

A sertés

A sertés egy állat, melynek négy lába van, mégsem asztal.
A sertés egy állat, melyet gyakran egy másik élőlényhez hasonlítanak, miszerint: „Minden férfi disznó!” Eme megállapítás már csak a lábak számából ítélve is helytelen.
Mivel ez az állat is érző lény, tud szeretni, ilyenkor szerelmes-sertés a helyes megnevezés; de ha disznónak hívják az egy sertés-sértés.
Kecses alakját leginkább egy jól megtermett hengerhez hasonlíthatjuk.
Felszíne: átmérő szorozva a magassággal, amely elég alacsony értékeket mutat.
Térfogata: fejenként két vödör moslék.
Befogadó képessége: végtelen a négyzeten.
A sertés a nevelésben nem igazán a helyzet ura, mivel kicsinyei elég sokat szívnak, mire elérik a jóllakottság ritka állapotát.
Kedvenc étele a moslék, de a sertésnek semmi köze ahhoz a csónakhoz, amelyen most lék van.
A sertés hajlamos disznómódon enni, de ebben a tulajdonságában nincs egyedül, és a disznóólat sem mindig ő hagyja, el.
Mivel a sertés képes disznóságokat is művelni, amelyeket a tudományos értekezések erkölcsi okokból kihagynak, így ezektől én is eltekintek eme tanulmányban.
Egy érintettet is szerettem volna megkérdezni a fentiek megerősítésére, vagy megcáfolására, de sajnálatos módon nyelvi akadályokba ütköztem, és csak egyet közölt az illetékes a mélyen tisztelt olvasóközönséggel.
Az üzenet pedig: RÖF!
(Mindenki értse, ahogy szeretné!)

//Ezt az irományt Nagy Lajos - Képtelen természetrajz című művei ihlették. Nem is inkább az esztétikum, mint inkább a humor és a vidám percek voltak a céljaim, mikor megírtam. (meg az irodalom órai 5-ös... ;) //

De(In)formáció

„Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” – Mondja egy alkalommal az információs munkatárs. Szerencsétlenségére munkaidőben, balszerencséjére egy ügyfélnek. Természetesen az ügyet kivizsgálják, és végül megússza egy jegyzőkönyvvel.
Pedig mennyire rohadtul igaza van. És ezt mindenki érzi, csak van, aki rájön és van, aki nem. Örkény kimondta, kimondatta a tisztelt információs munkatárssal, akinek nemhogy a neve, vagy az arca nem fontos, de még igazán az sem, hogy férfi-e vagy nő az illető. A lényegesen életbevágó mindösszesen az, hogy végezze a dolgát, s több mint egy évtizeden keresztül csak két bizonyos kérdésre felelgessen. Pedig tizennégy év óta már igazán meg is tanulhatták volna, merre van az a két hely, amihez útbaigazítást tud nyújtani, a tisztelt munkatárs. Tizennégy év rengeteg idő… főleg, ha az ember egy helyen, egy munkahelyen töltheti el. Bár abban az időben, ahonnan a történet származik még talán nem volt ilyen nagy dolog, mint amilyennek manapság számít, ha viszonylag biztosnak mondható munkahelye van az embernek.
Gépies, arctalan kor volt, ahogy a mai is az, és talán a jövő sem fog változást hozni e tekintetben. Az ember-gép dolgozik, arctalanul, név nélkül, nem nélkül.
Arctalanul, hiszen a szomszédok sem ismerik egymást, nem hogy a munkatársak, ne adj’isten a vezető a beosztottját. Több évtizedes, sokat próbált barátok mennek el egymás mellett az üres utcán, anélkül, hogy felismernék régi pajtásukat.
Név nélkül, mindannyian számok, adatok, akták vagyunk a bürokrácia levéltárában. Személyi szám, adószám, TB-szám, bankártya, igazolvány, jogosítvány, stb. Iratok, papírok, beszerzésük sem egyszerű, de pótlásuk a megfelelő összegek nélkül, szinte lehetetlen. A dokumentumok áradatában magunk is papírokká, iratokká silányulunk. Azonban, ha ezekre az iratokra ráömlik a kávé iktatás közben, nem nagyon lehet pótolni, egyszeri és megismételhetetlen, és talán még pótolhatatlan is. Ennyi.
Nemek nélkül: a férfit és nőt elválasztó igazán határozott határ eltűnni látszik. Most mikor a férfias nők és a lányos fiúk korszakát éljük, kit érdekelnek a nemek? Éljünk az érzelmeinknek, legyünk emo-k! Legyünk feketébe öltözött életcél nélküli, és a halált megoldásnak tartó fiatalok, akik divatot kreálnak a depresszióból. Még ebben a kicsiny gödörben is - amit Kárpát-medencének hívtak egykor, mára inkább a pöce-gödör elnevezés illene rá a leginkább – egyre divatosabbá válik az emo-lét. Nem vagyunk még eléggé besavanyodva, csavarodva, begubózva, a depresszió és a kiábrándultság trágyája még csak a nyakunkig ér, most kell megadni az utolsó adagot, hogy végre megízlelhessük mi is, hová tartunk. Készítsük ki a fiatalokat, hogy ne legyen semmiféle ambíciójuk arra, hogy egy kicsit küzdjenek a jövőjükért. Irtsunk ki egy egész nemzedéket, éljen az érfelvágás, éljen a deviancia, a retardáltság!
Nincs is szebb dolog, mint a tavaszi – máris döglesztő – napsütésben andalgó, tiszta feketébe öltözött párokat szemlélni, s közben azon tűnődni, vajon melyik a fiú, melyik a lány? Egyáltalán, valamelyik lány? Vagy mindkettő? Vannak ezek már 14 évesek? Vannak ezeknek szüleik? Végül egy jóleső gondolattal elhessegetni magunktól az előtoluló kérdés áradatot miszerint, a sajátunkat biztos agyon verjük majd, az első árulkodó jel után.
Mint mocsok a köröm alatt úgy gyűlnek a bomlasztó tényezők, a közösségben. Nem tehet semmit ellene az ember. Viszont akarva, akaratlanul, de mindenkire hatással lesz. Ezek azok, amelyek szembe fordítják az apát a fiúval, a férjet a feleséggel, barátokat, szerelmeseket szakítanak el egymástól, pitiáner, de könnyen felfújható nézeteltérésekkel. Ez nem csak kicsike országunkra vetíthetjük ki, mint valóságot, de az egész planétára is. Parányi bolygónk a dühtől feszül, lüktet a kártékony szenvedély, mintha egy óriás-pattanás lenne, és csak az marad talány, mikor pattan ki, és áraszt el mindent a bűzlő genny? Belefullad majd ember, s állat egyaránt. Nem lesz Noé ki megvédjen minket, és nem is lesz rá szükség. Talán ez ad majd esélyt egy következő civilizációnak, ami lehetőséget kap arra, hogy jóvátegye, amit mi „elkúrtunk”. De azok között mi már nem leszünk ott, nem mesélhetjük majd el, milyen is volt, „amikor én még kissrác voltam”. Nem figyelmeztethetjük őket arra, hogy ne veszítsék el egyéniségüket, merjenek álmodni, bízni egymásban. A szónak legyen őszinte hatalma, és a hatalom értelme is tiszta legyen! Rájöjjenek arra, hogy a hatalom nem uralkodás, hanem alázatos szolgálat.
Mindez még csak vízió, egy borult elme víziója, de ahogy a „mellékelt ábra is mutatja”, hamarosan valósággá válhat, nem is olyan sokára. Túlzottan nyugodtak vagyunk, túlzottan jól érezzük magunkat a saját kis szemétdombunkon, s nem foglalkoztat más, csak a magunknak kaparás, és hogy ezzel a másét veszejtjük? Kit érdekel? Csak én! én! Én! ÉN!!! Mindenkinek a saját ágyéka felé hajlik a keze, ha viszket, akkor ez a természetes magatartás, nem? Hát NEM! Hacsak, nem elégszünk meg azzal a silány, önmagunk árnyéka-léttel, amit így elérhetünk.
Az emberek nem tudják, milyen iszonytató érzés rájönni arra, hogy fabatkát sem ér az élet, hogy a végén az egészet lehúzhatod a klotyón a szar helyett, az úgyis értékesebb, legalább a földnek jót tesz... Aki véletlen eljut idáig, és ráébred a saját jelentéktelenségére, és ezek után még marad annyi józan esze, hogy megpróbálja társai figyelmét is felhívni a marha nagy igazságra, azt vagy börtönbe, vagy diliházba, de bezárják. Helyüket pedig feltöltik a szabad tébolyultakkal, akik szépen elfoglalják bársony székeiket az országok élén, boldog megelégedéssel rugdossák tovább népüket, országukat, Földjüket a fajansz vízesés felé. Sulykolják hülyeségeiket a nép fejébe, aki elhiszi, – mert megy a marha a többi után, a csordaösztön még mindig nem halt ki, - és boldogan, mosolygós, delíriumi állapotban fogják kart karba öltve meghúzni a nagy kötelet. Végre eljön az, aminek jönnie kell: mindent elnyel az univerzum wc-je.


//Gondolatok Örkény István - Információ című írásához
(Itt olvashatod: [link] )//

Vonal

Sötét szoba, mély csend, csak néhány gyertya lángja pislákol félénken. A helyiség közepén egy íróasztal, rajta egy fehér papír, hosszú, zilált sorokkal. Talán egy levél... A végén egy aláírás, egy név. A tinta frissen csillog, még nem száradt meg.
"David"-et formáznak a betűk, s a "d" vonala, elindulni látszik. Lágyan mozdul, s finoman ível, ahogyan lecsúszik a papírról. Átsiklik az asztalon. Megpihen egy rózsaszín bébicumin, hosszan szemlél egy családi képet: Mosolygó arcok - férfi, nő, csecsemő kisleány, kisiskolás fiúcska.
Következő állomása egy zsírkrétával rajzolt gyermekrajz, rajta kelekótya betűkkel: "Petertől Apunak". Hirtelen szökken tovább, mintha mélából riadna, le az asztalról egészen a szőnyeg szintjéig, ahol nedves papírzsebkendőket kerülget, mielőtt egy héttel ezelőtti újság címlapjához ér. Egy képen időz, melyen egy felismerhetetlenségig összetörött autó roncsa látható.
Tovább csusszan, de ismét megtorpan, mintha testvéreit bogozná: a rég megszáradt tinta vonalakat. Formáznak is valamit. Főcímet. Tragédiát. Életek végét.
Megremeg kicsit, terhet szeretne lerázni, s vonakodva indul tovább. Néhány hurok után, melyet a visszafordulási kísérletek eredményeztek, elérkezik egy karosszék és egy dohányzóasztal kettőséhez. Az asztalnak kellemesen spirálisra faragott lába van, szinte hívogat a feltekeredésre. Nem is tétovázik hát, felkúszik, de meg is torpan azonnal egy tálcánál. Érdeklődve, szinte kíváncsian tekereg körül egy üres whiskey-s üveget, s egy félig töltött poharat. Kíváncsiságát nem tudván legyőzni, belebucskázik a kristályba, és jó nagyot kortyol a méregerős italból. Megrészegülten hanyatlik vissza a tálcára, hogy kótyagosan, cikk-cakkban folytassa útját az ülőalkalmatosság karfájára, onnan pedig egy könyökön át, a felkaron keresztül egy vállra.
Szédelegni kezd, a váll remeg. Odébb kúszik hát, egészen egy nyakig. Részegesen kerül egyet, hurkot jár. Magáról mit sem tudva felküzdi magát a másik karon.
Hirtelen jön a tisztulás, mikor a mutatóujjhoz ér fémesen hideg érzet keríti hatalmába. Próbálja egyensúlyát megtartani, kis sikerrel, hát tekeredik egyet az ujjon. Igyekezete hiábavaló, elveszti önuralmát, s alkoholtól mámoros állapotban hanyatlik le, magával rántva az ujjat.

Magyar vagyok, európai

Anya! Én még olyan kicsi vagyok! Ne használj, kérlek olyan nagy szavakat, amiket nem érthetek meg. A magam piciny agyával és cseppnyi értelmével ilyen nagy és nehéz dolgot felfogni képtelen vagyok. Egyáltalán mi az, hogy magyar? Ez most pozitív, vagy negatív jelző? Dicsérsz, vagy megszidsz? Kérlek Anya, magyarázd el! Magyar az olyan, mint magyarázni? Magyarnak lenni annyi, mint magyarázni? Nem értem… Várj! Lassan mond, és úgy, hogy én is megértsem!

Tehát az emberek országokban élnek - igen, ezt tudom már – és Magyarország is egy közülük. Az országok lakóit pedig az ország nevéről szokták elnevezni. Tehát az, hogy magyar vagyok, mindösszesen annyit jelent csak, hogy Magyarországon élek? Nem? Hát még mit? Ha még neked is nehéz elmondanod, akkor biztos valami nagyon fontos és komoly dolog lehet ez, Anyukám. Azért kérlek próbáld meg én meg majd nagyon figyelek, jó?

Magyarul beszélünk. Jéé, tényleg! Ezt nevezik anyanyelvnek. Anya, a te nyelved? Ja, hogy ez csak egy olyan kifejezés, értem már. Magyarul beszélünk és közös történelmünk van. Ez mit jelent? Hogy az idők során nagyon-nagyon sok dolgot éltek meg együtt az apáink, az ő apáik, és az ő apáik, és így tovább. És ez a történelem jó vagy rossz dolog? Szóval attól függ, milyen események vannak benne…hmm, ez nagyon érdekes. Anya, én is vagyok a történelemben? Hogyan? Várj, kitalálom! Apu és a te szüleid és az ő szüleik, és az ő szüleik…és így tovább, ugye? Jaj, ez olyan izgalmas! És még mit jelent? Jelent még valamit, nem igaz? Persze, hogy emlékszem, mikor a múlt nyáron meglátogattuk a dédikét Nagyszalontán, és arra is, hogy a második nap után már nagyon hiányzott az itthoni ágyacskám és a Brumi mackó. Ennek is köze van… igen? Aha, szóval ez a honvágy… amikor vágyom a hont, meg a Brumi mackót. Ügyes vagyok, Anya? Kitaláltam? És a Dédike nem vágyik honba? Mármint Magyarországra? Erdély az már máshol? Ő miért él máshol? Nagyon régen… Még te sem éltél, Anyuka? ...akkor az tényleg nagyon régen lehetett. Mi volt akkor Édesanya? Nagyszalonta és Magyarország nem volt még „máshol”, Nagyszalonta egy volt a magyar városok közül. Igazán? És akkor még a Dédike is kicsike volt? És nem voltak mérges bácsik, akik feltúrják a kocsit ott a határon? Hogy még határ sem volt? Jajj, Anyuska ez olyan érdekes, mesélj még!

Miért mondtad az előbb, hogy jó dolog magyarnak lenni? Rossz nem magyarnak lenni? Bántanak érte? Megdicsérnek, ha az vagyok? Ez olyan, mintha jó lennék? De Édesanyukám… én nem tudom, hogyan kell magyarnak lenni, pedig azt mondtad, hogy az vagyok. De hogy lehetek valami, amiről nem is tudom, hogy kell annak lenni? Ez olyan bonyolult… Mondd el Anyuka! Szóval beszélek magyarul, igen ez megvan. Itt lakom veletek Magyarországon, igen ez is igaz. És még? Azt kell hinnem és elhinnem, hogy ez itt a hazám, az otthonom, anyanyelvem szép és fontos számomra. Folytasd, Anya, megjegyzem, legalábbis megpróbálom. Bárhová is kerülök a világon, a szívemben mindig magyar leszek, mert itt születtem, és itt cseperedek emberré. Értem… kezdem már érteni.

Tudod mi jutott eszembe, hogy az a szép dal, amit a múltkor tanítottál nekem, és olyan szépségesen szomorú, az is magyar, ugye? A Himnusz, nem fogom elfelejteni! Olyan ünnepélyes lesz tőle a szívem, amikor hallom, ha éneklem, meg főként. Van még valami, ami magyar és még nem tudok róla? Az a szép zászló, ami a jelem az óvodában? Hű, hát nem is gondoltam volna, hogy ilyen szép dolog a magyarság. Várj, az óvónéni megtanította a színeit sorban egy mondókával: „Piros, fehér, zöld. Ez a magyar föld!” Szép volt? Neked is tetszett? Örülök, hogy büszke vagy rám! Azt mondod, hogy lehet még belőlem akár katona is? A katonák védik a hont, ugye? Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok minden van, ami magyar és amitől én is az vagyok.

És Anya, mi vagyok még? Európai? Az micsoda? Mintha hallottam volna már valahol. Európai is egy ilyen ország, ugye? Nem? Hát akkor micsoda? Sok ország együtt, akik egy földrészen vannak egymás mellett. És ez a földrész Európa. Értem. Tehát ez olyan, mint dédikének, hogy magyar, de szalontai is. Én magyar is vagyok, de európai is… Érdekes!

Magyar vagyok, európai. Olyan jó érzés ezt így kimondani, nem Anya? Én szeretem ezt kimondani! Édesanya! Egy ilyen kicsi gyerek, mint én, tud már büszke lenni valamire? Igen? Akkor, tudod mit? Én büszke vagyok erre! Szaladok is, és elmondom mindenkinek, hogy Magyar vagyok, európai.

Ajándék

Magam sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténhet velem. Hittem jóban és rosszban, hittem sötétben és világosban, az életem kiszámítható és unalmas volt, mint mindenki másé, aki fényben jár. Hihetetlen, hogy pont én, aki még a jelentéktelennél is jelentéktelenebb…

Az egész azon az estén történt, amikor összevesztünk. Feldúlva rohantam le az utcára, nem láttam, hallottam, csak az lüktetett a fejemben, hogy legszívesebben felpofoztam volna. Szerencsémre és főleg az övére, volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy csak összeszorított ököllel és fogakkal sarkon fordultam, miután lekurvázott. Mit képzel ez magáról?! Egy senki…nem is tudja mit veszíthet velem. De majd rájön… Magam is megrémültem attól az ördögi mosolytól, ami akkor az arcomra ült. Szokásom, hogy ha ideges vagyok, kirakatokat bámulok, csorgatom a nyálam, és míg azon gondolkodom, hogy melyik ruha hogyan állhatna rajtam, teljesen lenyugszom. Természetesen akkor is ezt próbáltam és a kirakatüvegben pillantottam meg magam mosolyogva, és bevallom tényleg ijesztő volt. Még szerencse, hogy éppen nem járt arra senki… legalábbis ezt hittem…
Nyugalmam felszínes volt, de már legalább nem tomboltam magamban, beértem egy egyszerű morgolódással, és bosszúm élvezetes tervezgetésével. Rutinszerűen lépkedtem magas sarkú bőr csizmámban, és élveztem, ahogy az éjjelig nyitva tartó vendéglátó egységek vendégserege elismerő pillantásokkal, és néhány vidám füttyel jutalmazta legújabb szerzeményem: egy igazán figyelemre méltó mélyvörös darabot. Na jó, talán kicsit mély volt a dekoltázs, de a fekete bőrkabát oly jól takart, és azt hittem másként alakul majd az estém. Persze a pasik mindig áthúzzák az ember lányának számításait… Ez van.
Már csaknem hazaértem, amikor egy olyan boltot vettem észre, amit eddig még nem láttam, talán csak nemrég nyílhatott. Most viszont volt ott valami, ami túlságosan is figyelemfelkeltő volt: Egy gyönyörű, fantasztikus és álomszép vörös csoda. Szatén, selyem, plüss és tüll… Micsoda összeállítás, micsoda szabásvonal, micsoda csoda! Teljesen elájultam, szinte az üvegre tapadtam, és a világ megszűnt számomra. Bámultam és ámultam.
Révületemből egy hang ébresztett. Egy hang, de milyen… Mély volt és bársonyos, izgató és csábító egyben, az a fajta orgánum, amitől ha nincs azonnal orgazmusod, akkor frigid vagy. Egy ilyen hang szólt, de nem tudatosult, hogy hozzám beszél, csak mikor megismételte a mondatát.
- Kiskegyed ruháját állították ki a kirakatba? Csak mert véleményem szerint máson elképzelhetetlen lenne ez a költemény.
Hozzám beszélt, és bókolt. Olvadtam, mint fagyi a napon. A következő dolog, ami letaglózott a tekintete volt. Fagyos és egyszerre tüzes, távolságtartó és hívogató, melegem volt és reszkettem a hidegrázástól. Én még ilyen embert nem láttam. Magas volt és elegáns. Fekete smokingja makulátlan, éppúgy, mint köpenye és csillogó cipője. Nem tudtam betelni a látvánnyal…
- Megnémult, kedves? Ne aggódjon, nem akarok semmi rosszat, mindössze csak egy egyszerű kérdést tettem fel.
Dehogy némultam, belül pörögtek a mondatok, csak a szám nem mozdult, pislogtam, és azt hiszem tátva is felejtettem.
- Nos hát, ha néma, akkor csak eldöntendő kérdést fogok feltenni, és elég, ha csak bólint, rendben?
És valóban csak bólintani tudtam, hogy rendben. Hogy ne lenne rendben, csak beszélj még, édes!
- Egyedül van?
Bólintottam.
- Ilyen kései órán?
Ismét.
- És nem fél?
Fejrázás. Elég kínos volt a helyzet, lassan nem ártott volna mondanom valamit. Erőt vettem magamon, lehunytam a szemem, hogy ne bűvöljön tovább a tekintete és meg tudjak szólalni.
- Miért kellene félnem? - kérdeztem vissza nagy nehezen. – Nem hinném volna ebben a városba bármi félelmetes.
Huh, végre meg tudtam szólalni! Tessék, és rögtön valami hülyeséget beszélek, máskülönben mi lenne ez a somolygás az arcán? Istenem mennyire édes még ez a kis undokság is!
- Valóban így gondolja? Ön egy bátor hölgy! Dicséretes! – mosolya nem tűnt el, de a szemét sem vette le rólam. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Zakariah Mayfair vagyok – azzal kezet nyújtott, én pedig csak gépies mozdulatokra voltam képes, de viszonoztam.
- Rowan Curry vagyok – feleltem és meglepődtem, hogy tudom a saját nevem.
- Örvendek! – felelte még mindig mosolyogva, és nem engedte el a kezem. Kézen fogva álltunk a kirakat előtt és képtelen voltam mozdulni, akár csak levenni a tekintetem róla. Vajon mi fog most történni?
Érdekes érzések kavarogtak bennem, és már azt sem tudtam hol vagyok, vagy miért egyáltalán. Csak a megbabonázóan kékes szürke mélység létezett, mely a pillantásával ragadott magával.
Minden megszűnt körülöttem, majd egy vágy kezdte markolni a szívem: Érezni akarom ennek a férfinek a csókját. Csak egy csók, és minden rendben lesz, elnyerem a világ jutalmát, és életem végéig boldog leszek.

- Örülök, hogy így érzed…- Mondta szinte suttogva, mintha gondolataimban olvasna.
És már éreztem, ahogy kezem bár elengedi, de karjait a derekamra kulcsolja és magához von. Forró lélegzete cirógatta arcom bőrét, szemeim lehunytam, számat résnyire nyitottam, és átadtam magam egy felsőbb erőnek. Puha volt az ajka, és mézédes a csókja, nyelve lágyan kereste az enyémet, hogy vad kergetőzésbe kezdhessenek. Mintha felemelkednék, és súlytalanná váltam volna. Talán csak egy percig tartott, de lehet, hogy egy napig vagy egy hétig… megszűnt az idő.

Mikor a játék véget ért és szemeim a kinyitottam, már nem a kirakat előtt voltunk. Egy kihalt kastély tetején álltam, és a teliholddal néztem szembe. Minden megváltozott körülöttem, csak Zakariah, a tekintete és a forró ölelése maradt.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, de furcsán elhaló volt a hangom.
- Nyugodj meg! Minden rendben! Bátorkodtalak hazahozni, gondoltam mégsem kellene az utcán vacsorázni… - mosolyogva simította végig a hajam, ami mostanra kibontva hullott alá, és a lágy szél hatására vidáman csiklandozta a hátamat.. Várjunk csak! Az én ruhámnak nincs hátdekoltázsa! - futott át az agyamon. Majdnem elájultam, mikor észrevettem, hogy az a ruha van rajtam, amit az imént még a kirakatban csodáltam. Az a gyönyörű vörös…
- Én nem értek semmit…- suttogtam, de igazán nem zaklatott fel mondatom értelme, és nem éreztem az értetlenséget sem. Talán a józan eszem az utcán hagytam. Úgy éreztem itt és most minden rendben, ami történik, annak úgy kell lennie, és ez helyes.
- Nem is kell mit érteni. Szép vagy vonzó, és úgy gondoltam van, aki sokkal jobban megérdemelne Téged, mint az a féreg, aki nem is olyan régen olyan csúnyán beszélt veled.
Ismét átölelt, és megcsókolt. Aztán a fülemhez hajolt és suttogott:
- Nem kell félned, jó helyen vagy és jó kezekben. Csak engedd el magad és légy önmagad!
Leheletét a nyakamon éreztem, majd az ajkait, de ami azután következett az beazonosíthatatlan volt számomra. Finom harapás, kicsiny fájdalom és lebegés, majd sötétség és végtelen hosszú zuhanás…

Ikarusz

Lassan nyitotta ki szemét. Lassabban, mint ahogy a felvonó ajtaja elhúzódott. „Meg kell tennem!” –bizonygatta saját magának, miközben a bársonyszőnyeggel borított folyosóra bámult a nyitott lift ajtajából. Nem akart végigmenni a puha padlón, amely minden lépés zaját elnyelte, talán nem csak azokat… könnyeket, keserűséget, megalkuvást. Beletörődést, fájdalmat, félelmet sugárzott. Úgy érezte, ha rálép, őt magát is elnyeli.
Verejtékezni kezdett, keze a gombsor felé lendült, de mozdulatát félbeszakította egy jól ismert hang. A személyhívója rezgett. Előkapta, de tudta mit fog rajta látni, ki keresi, és nem örült ennek. Sem a tudatnak, sem a személynek.  Végül zsebre tette az átkozott szerkentyűt, nagy levegőt vett és kilépett a süppedős folyosóra. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy visszadugja kezét és megállítsa a becsukódó ajtót. Ehelyett azonban csak a fülke tükrében pillantotta meg önmagát és saját kétségbeesett tekintetével nézett szembe.
Az ajtó elzárta a visszautat, így hát kénytelen volt a folyosó vége felé fordulni. A falakon a cég legsikeresebb reklámkampányainak hirdetései és az értük kapott elismerések sorakoztak ízlésesen elrendezve. Köztük az a munka is, aminek köszönhetően felvették.

Pályakezdőként került a vállalat falai közé, lelkesen, elhivatottan. Tehetségesnek és megbecsültnek érezte magát, hiszen mind a munkatársai, mind a közvetlen vezetői kedvesek és segítőkészek voltak vele, az első pillanattól kezdve.
Mégis meglepte, mikor egy sikeres projekt után magához hívatta a „nagyfőnök” – csak így emlegették maguk között. Az irodája az épület legfelső emeletén volt. Mélyvörös bársonyszőnyeg vezetett az ajtajáig.
Izgatottan szökkent ki a puha padlóra és elégtétellel raktározta el lelkébe az irigykedő pillantásokat, melyek a liftig kisérték. Gyors lépteivel szinte azonnal az aranygombos ébenfa ajtónál termett. Egy pillanatra megtorpant, még egyszer végigsimította ruháját – haját már a felvonó tükrében ellenőrizte – megköszörülte torkát, majd magabiztosan hármat kopogott.

- Igen – szólt ki egy mély női hang, engedélyt adva a belépésre.
Szinte elvakította az a fényáradat, mely a tágas irodában fogadta. A helyiség falaiból három üvegből készült, így a folyosói művi fények után érthető, hogy egy pillanatra be kellett hunynia szemeit, csak amíg a pupillái rendezték soraikat.
- Kérem, foglaljon helyet! – ismét csak a hangot hallotta, még embert nem látott hozzá, ezért önkéntelenül is lehuppant az első ülőalkalmatosságnak tűnő bútorra, aminek képét látóidegei képesek voltak agyába juttatni. Már-már kínosan hosszú csend következett. Csak a saját lélegzését hallotta és a szívének ritmusát, mely most a dobhártyájában visszhangzott. Izgatott volt – mégiscsak a „nagyfőnök” irodájában ücsörgött.
Teljes némaság övezte – ha az imént nem szólnak hozzá, még azt hitte volna, egyedül van ebben a fénytől elárasztott, csodálatosan hangulatos szobában. Ekkor azonban olyan történt, amitől teljesen biztos lett abban, hogy van még rajta kívül más is az irodában. Először csak a tömény, édes parfümöt érezte meg, majd meghallotta a súlyos arany függő csengését, ahogyan a lépések ritmusára ringva ütődtek egymáshoz a vékony lemezkék. Megállt a háta mögött, nem mozdult, csak állt és mélyeket lélegzett. Talán a fiú markáns, fűszeres illata kerítette hatalmába. Majd elindult és kimért, megfontolt lépésekkel megkerülte a kanapét. Egészen a mahagóni íróasztalig ment, ahol egyetlen mozdulattal az üvegezett lapon termett és ültében lábait keresztbe vetette. A lábujjain hintáztatta tűsarkúját, szórakozottnak tűnt tőle, de a tekintete egészen másról árulkodott. Szemei falták a látványt – jó ideje várt erre a találkozásra. Mióta megkapta a jelentést a személyzeti osztálytól az új munkatársakról, és kezébe akadt a több mint tíz évvel fiatalabb férfi aktája, nem hagyta nyugodni a fantáziája.

Tipikus karrierista nő volt. Személyesen, vagy marionettként alkalmazott figurák irányításával, de mindig elérte, amit kitűzött magának. Miután elhelyezkedett az asztalon, pillantását megpihentette az fiú arcán. Zsenge kora ellenére igen férfias vonásai voltak. Majd a szemébe nézett és így szólt, a már korábban hallott mély, búgó hangon:
- Önnel nagyon meg vannak elégedve a közvetlen felettesei. Örömmel olvastam a jelentéseket a sikeres projektekről, amelyeket Ön vezetett. – Szünetet tartott, és figyelte szavai hatását. Majd így folytatta: - Nagyra értékelem az igyekezetét. Arra gondoltam, honorálnom kellene az erőfeszítést, amit cégünk hírnevének öregbítéséért tett.
Elakadt a lélegzete. Egy személyes, „nagyfőnöki” dicséret? Honorárium? Ez több, mint amiről álmodott. Ahogyan a döbbenettel vegyes izgalom kiült az ifjú arcára, a nő önkéntelenül is elmosolyodott. Szerette látni az érzelmeket a férfiak arcán, különösen, ha ő váltotta ki őket.
Ugyanazzal a játszi könnyedséggel csusszant le az asztalról, amivel az imént felült oda, és pár hangtalan lépéssel a kanapé előtt termett. Ahogy a nő megállt előtte, tekintete épp annak csípőjével került egy vonalba. Zavarában felpattant. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy csupán centiméterekre álltak egymástól. Arcán érezte a nő forró leheletét. Mögötte a kanapé, előtte a „nagyfőnök”, ő pedig a szituáció döbbenetétől megdermedt. Azt kívánta, bár megmozdulna végre a másik. Óráknak tűnő pillanatok teltek így el. Kezdte magát igazán kellemetlenül érezni. Mint egy rémült vad, pillantása kegyelemért könyörgött és a menekülési útvonalat kereste. Egy vadász azonban nem a könyörületességéről híres. Ebben az esetben csúcsragadozóval volt dolga.
- Mit szólna egy előléptetéshez? – kérdezte, és felemelte kezét. Csuklóján halkan csörrentek az arany láncok, karperecek. Nem is pislogott, miközben mutatóujját lassan végighúzta a fiú szépen ívelt arccsontján. Mindketten beleborzongtak az érintésbe.
- De hölgyem… - kezdte volna a méltatlankodást, de az imént még cirógató ujj, most beléfojtotta a szót.
- Szólíts Ildikónak! A többit pedig majd megbeszéljük később. – Alig hallhatóan, de ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Elvette a kezét a fiú arcától, de csak azért, hogy dús barna hajába túrhasson. Megcsókolta. Ugyanolyan ellentmondást nem tűrő módon, ahogyan beszélt.

Az első alkalom emlékei borzongtak végig a gerincén, míg az ajtóhoz ért. Az első, nem az utolsó volt. Attól a naptól kezdve pályája oly meredeken ívelt felfelé, mintha csak Ikarusz szárnyai repítették volna. Előléptetés, szolgálati autó, céges nyaralás és természetesen zsíros fizetésemelés. Mindent megkapott, amire csak egy ambiciózus ifjú vágyhat.
Számtalan alkalommal lépdelt végig a mindent magába rejtő mélyvörös szőnyegen. Ha ez a padló-kárpit mesélni tudna… Most megérett benne az elhatározás: „Ma olyat lát a puha szövet, amilyet még talán soha!” …Ikarusz szárnyain olvadni kezdett a viasz.
Egy gombnyomással kapcsolta ki újra méltatlankodni kezdő személyhívóját:
- Itt vagyok már. – mormogta. Zsebre tette a szerkezetet, majd egy laza mozdulattal az ajtókilincsért nyúlt és kopogás nélkül lépett a mostanra már jól ismert szobába.
Ösztönösen hunyta le szemét, hiszen ismerte a járást. Látnia sem kellett, azonnal megtalálta volna a kanapét is, de ezúttal nem ült le. Nem tervezte hosszúra a látogatást.
- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Ildikó felhúzott szemöldökkel. - Három órája próbállak elérni. – Nem volt hozzászokva, hogy megvárakoztassák. A „Mindent akarok, de azt most rögtön!” – elvet vallotta. Arcán a kíváncsiság, a türelmetlenség és a düh vonásai tükröződtek – a fiú már jól ismerte minden rebbenését.
- Más dolgom volt. – felelte, és megvonta a vállát. Próbált rendkívül lazán viselkedni, valójában azonban idegei pattanásig feszültek. Elszánt volt, ehhez kétség nem férhetett, de rettegett is. Félt a nő erejétől, uralkodó személyiségétől és a tudattól, hogyan bánt el azokkal az emberekkel, akik valaha nemet mertek neki mondani. Kíméletlen volt és bosszúálló. De a pohár ezúttal betelt.
- Mindegy is. – hagyta rá a fiúra és az asztalán heverő iratokat kezdte rendezgetni. – Beszéljünk inkább a hétvégéről. Nyolckor indul a gép, és…
- Én nem megyek! – szakította félbe kissé remegő hangon.
- Micsoda? 
- Nem megyek! – ismételte meg egy mély sóhaj kíséretében. - Sem most, sem máskor! – tette még hozzá és már cseppet sem volt bizonytalan a hangja. Innen már nem volt visszaút. A viasz lassan leolvadt a tollak tövéről…
A nő most felállt székéből és a fiúhoz lépdelt. Vészjósló tekintettel meredt rá, majd indulatosan szólalt meg:
- Ezt mégis mire véljem?
Hősiesen állta a metsző tekintetet és mostanra rezzenéstelen hangon tudott felelni:
- Befejeztem.
Grimaszba torzuló mosoly szaladt át Ildikó arcán. Vörösre lakkozott körmű kezeivel megmarkolta a zakó hajtókáját, egészen közel húzta magához, hogy egyenesen a fülébe tudjon sziszegni:
- Elfelejtetted mennyi mindent köszönhetsz nekem? Ugye tudod, hogy kicsinállak? – Fogai között szűrte a szavakat. – Ha elhagysz, megástad a sírodat!
- Nem érdekel! – Most már teljesen magabiztos volt. – Elegem van belőled!

Tekintetét a dühtől lángoló szempárba fúrta, majd hanyag kézmozdulattal lefejtette a karmokat hajtókájáról. Hátat fordított a történtektől megdermedt asszonynak, és elindult az ajtó felé. A nő indulattól remegő ajkait szólásra nyitotta, de a fiú visszalépett és mutató ujját a rúzsos szájra szorította.
- Ne keress többé! Nincs már miről beszélnünk. – Mondta halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. Majd másik kezével a zsebébe nyúlt, és a személyhívóját egy mozdulattal az asztal melletti papírkosárba hajította. Azzal ismét sarkon fordult, és megfontolt léptekkel kimasírozott az irodából.

Hangos csattanással zárult az ébenfa ajtó. Maga mögé zárva a döbbenettől még mozdulatlan nőt.
Telefonjába üzenetet gépelt, ahogy a liftbe lépett. Azonban mielőtt a küldés opciót választotta, még egyszer átfutotta a szöveget: „Megtettem. Könnyebb volt, mint hittem. Egy órán belül ott vagyok, készítsd a szerződést!”
Ikarusz új szárnyat épít – ezúttal saját tehetségével, erejével – még ha sorsa meg is pecsételődik, de javíthatatlanul törekszik a Nap felé...

Eső

- Nem akarlak lecserélni… – ez volt az utolsó kedves, jóleső mondat, amit a lány hallott.
A férfi lassan magához húzta, és lágyan megcsókolta a sírástól remegő ajkakat.
Egy veszekedés után voltak. Ismét egy újabb fájdalom-tőrt szúrt a szívbe a férfi figyelmetlensége. „Ne hisztizz!” Ezt mondta. Nem vigasztalta csak ráparancsolt: „Ne hisztizz!”

Összetört. Újból összetört. Mindig ez van: szereti, megbántja, összetöri… Neki joga van hozzá, hisz már felnőtt. „Nőj már fel!”- mondta néha, ha lány valami butaságot csinált. „Igen, jó lenne felnőni! Csak tizenhárom évvel lennék több, akkor egyidősek lennénk!” – gondolta ilyenkor. „Talán akkor én lennék a felesége, én lennék a gyermeke anyja, talán több ideje jutna rám, talán… akkor nem is ismerném.”
Ritkán találkoztak, rövid időre. Dolgozott, nem volt ideje szerelmeskedni. Pedig a lány mindent megtett volna érte, bármit… akár életét adta volna, ha kéri. Őrülten szerette, maga sem tudta miért, hiszen nem ért rá, nem hívhatta, nem üzenhetett neki, csak várhatott. Várhatott, ez volt, ami neki jutott; az örökös várakozás, hogy talán felhívja, talán keresi, talán érdekli még… De nem… Fáradt volt, nem ért rá, mindig fontos dolga akadt: megírni a jelentést, kávézni, vagy boltba menni cigiért. Minden fontosabb volt neki, mint a lány…
Ez így ment tizenkét héten keresztül. Jó esetben hetente háromszor láthatta. Ha különösen nagy szerencséje volt még talán foglalkozott is vele egy kicsit, de ilyenkor is csak a testiség szintjén. Azt hitte, ezzel el van intézve. Tévedett. Nagyot tévedett. A lány másra vágyott, mégsem tudta elengedni a férfit. Ő szerelmet akart, érzéseket, kedves szavakat, egy erotikátlan simogatást, vagy akár csak egy szót: ’Szeretlek’. Nem kapta meg. Vagy csak, ha kikövetelte, de ilyenkor előbb-utóbb ismét a fejéhez vágta: „Ne hisztizz!”
Nagyon sokszor kiborult, de nem tudott senkinek sem beszélni fájdalmairól, így hát magába fojtotta. Míg egyszer, mikor a férfi különösen kedvetlen és hűvös volt, kifakadt. Csak mondta, mondta. Ömlöttek belőle a szavak és szeméből a könnyek. Ő csak hallgatott. Tárgyilagosan, pókerarccal, s csak egy- egy nagyobb „hiszti- rohamnál” fintorodott el kelletlenül. A lány kimerülten, összetörve rogyott le a székre.
- Befejezted?– kérdezte unott hangon.
- Be. - ismét könnyes lett a szeme.
- Akkor most ide figyelj! Elegem van abból, hogy állandóan hisztizel, hogy állandóan a nyakamon lógsz! Elegem van belőle! Érted? -
A lány akkor már ismét zokogott, bár megpróbálta visszatartani, de természetesen nem sikerült neki.
- Jó, rendben! - mondta könnyeit nyelve végül. – Megértettem, és igazad van: Hagyjuk békén egymást! Soha, senkit nem szerettem még így! Ezért nem foglak elfelejteni. De ha valakivel látsz is, az csak bujkálás önmagam elől. Köszönök minden veled töltött pillanatot! – Itt egy kis szünetet tartott, majd így folytatta:
- Ha valaha is éreztél irántam valamit, őrizz meg jó emlékként! Őrizz meg úgy: valaki, aki talán örökké szeret… -
Ennyit mondott, s bár könnyes volt a szeme, már nem sírt. Egy halovány mosolyt erőltetett arcára, és kiszállt a kocsiból.
- Ha akarod, bármikor felhívhatsz… – tette még hozzá, és a hangja újra elcsuklott.
Elindult, hátatfordított a férfinek és otthagyta.

Dühösen meredt a távolodó alak után. Mi az, hogy ez a kis fruska csak így itt hagyja, és még csak ki sem tombolhatta magát. Nézte a lányt, ahogy lelépett a zebrára. Hirtelen fékcsikorgás hallatszott és egy hatalmas fekete autó jelent meg az úton. Egy pillanat műve volt az egész. Még sikoltani sem volt ideje, máris a földön feküdt. Az autó már rég messze járt.
A férfi eszét vesztve rohant az úton heverő lányhoz. Leborult a betonra a mozdulatlan test mellé. Még lélegzett, bár egyre nehezebben.
- Maradj nyugton! Ne mozdulj! – suttogta, miközben megérintette a vértől maszatos arcot. - Azonnal telefonálok a mentőknek. - Elővette a telefonját és el kezdett tárcsázni, de egy erőtlen, gyenge kéz leállította.
- Ne… - csak ennyit mondott. - Nekem már úgyis végem. Ne rabold el másoktól az életet, csak azért, hogy rajtam próbáljanak segíteni. Nem érdemes. Inkább végy a karodba, és vigyél vissza a kocsidba. Utána mehetsz kávézni, sőt a jelentést is megírhatod. Ígérem, nem fogok hisztizni… - Egy halvány, de őszinte mosoly futott át arcán és nagy kék szemeit lassan lehunyta.
- NE! Nem hagyhatsz itt! Ne tedd ezt velem! – sírt, mint egy gyermek.
Óvatosan a karjaiba vette a sérült lányt. Visszavitte az autóhoz és lefektette az ülésre úgy, hogy fejét az ölébe vette. Így simogatta a csapzott hajat. Zokogott. Minden egyes könnye a lány arcára hullott, végig pergett azon, magával ragadva az útjába kerülő piszkos vércseppeket.
Lassan kinyitotta a szemeit, bár látszott, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül minden lélegzetvétel is.
- Te sírsz? Miért? Nem te mondtad mindig: „Ne hisztizz!” Ez rád nem érvényes? - Maszatos kezével végigsimított a férfi szokatlan, könnyes arcán. - Nem is tudtam, hogy szíved is van. - Még jobban zokogni kezdett. - Tudod mit? Nem bántalak, hiszen úgyis már csak perceim vannak, érzem. Ne! Ne szólj! Most én beszélek. Bár már nagyrészt elmondtam, amit akartam. Remélem, azért nem így maradok meg neked, ilyen pocsék állapotban… - Nevetni próbált, de egy fájdalmas fintorba fulladt a kísérlet. Hatalmas fájdalmai lehettek.
- Ne mondj ilyet! Te mindig gyönyörű vagy! Még most is! És különben is, rendbe fogsz jönni. Szépen haza mész, átöltözöl, kisminkeled magad, megfésülködsz és visszajössz, hogy felpofozhass! Mert megérdemlem. Miért kellett ennek veled történnie? Miért nem én voltam ott? Az az átkozott autó! - ismét sírni kezdett. Mint egy kisgyerek, aki nem találja édesanyját.
- Az sem lenne jobb. Hisz tudod, hogy én nem éltem volna túl, ha valami történik veled! És ne okold magad semmiért! Nem a te hibád! Most… jobb lesz, ha… elmégy.
Nem akarom, hogy… láss meghalni! - a férfire nézett. - Nem… haragszom… rád… -
- Ne hagyj itt! Kérlek… Szeretlek… - Elcsuklott a hangja és lányra borult.
- Köszönöm… - Vett egy utolsó, fájdalmas lélegzetet és lehunyta szemeit.

A környéken lakók egy elkeseredett, kétségbeesett ordítást halottak naplementekor.
Lassan eleredt az eső. Nem vihar volt, csendesen hullottak a felhők könnyei a Föld anya fáradt testére. Az ég is sírt. Siratta a lányt, a meghalt mégis örökéletű szerelmet, s a férfit, aki csak egyszer tudta életében őszintén kimondani azt a bizonyos szót: „Szeretlek…”

A hős

„Félelem” – gondoltam és újra beleszippantottam a levegőbe.

Vacsorázni indultam, a gyomrom jelezte, hogy ideje volna. Feltápászkodtam hát és neki indultam a városnak. Néztem a fényeket és az elhaladó autókat. Egyenesen, megfontolt léptekkel haladtam, jól bevált és kipróbált helyre igyekeztem. Oda, ahol a magamfajta gyorsan talál a fogára valót és jól tele is tömheti a hasát.
Az utcán az emberek kerülgettek, kitértek az utamból. Néhányan szánakozva néztek rám, olyan is volt, akinek undor ült ki arcára. Pedig ők a szánalomra méltóak. Puccos ruháikban, azt hiszik övék a világ, mégis rabok. Az elvárások, a kötelességek, a hiedelmek rabjai. Nekem szánják sajnálatukat, pedig én vagyok csak szabad igazán. Akkor, és azt tehetek, amikor és amit csak akarok. Mi ez, ha nem szabadság?
A szokott úton haladtam, végig a világító kirakatok előtt, majd átvágva egy kis ligeten a folyóhoz értem. A rakparton végig kocogtam és már a jól ismert hídfőnél jártam, amikor megcsapott az a szag. A félelem semmivel sem összetéveszthető, édeskés, fűszeres illata. Vonzott, mit tagadjam? Szemem a forrást kereste, miközben már a pillérek között jártam. Sok embert láttam egy kupacban. Furcsálltam – nem szokás ilyen helyeken tömörülni. Lassítottam és figyelmesebben kezdtem fürkészni a tömeget. Valamennyien egy irányba néztek, némelyik még mutogatott is. Autók álltak körben és egyik-másikon színes fények villogtak. Egyre közelebb értem, és már kezdtem megérteni a helyzetet: Egy alak állt a magasban, egyedül. Hosszú aranyszín haját tépte a szél és kétségbeesetten kapaszkodott a vasba, amire felmászott. Rettenetesen félt, de a vizet bámulta. „Innen hát a csábítás…” Láttam már ilyet azelőtt is. Emberi hülyeség. Leugrálnak, aztán persze nem tudnak úszni és megfulladnak. Minek megy vízbe az ilyen? Áztassa a lábát, de ne ugráljon hidakról! Érdeklődésem alábbhagyott, mikor felismertem a helyzet megszokottságát. Továbbindultam, csaknem átvágtam a tömegen, mikor felpillantottam és tekintetünk találkozott. Földbegyökerezett a lábam. „Ez lehetetlen!” Mégis… Akármikor felismerném ezt a szempárt. Annak idején, -- mikor utcára kerültem – ez az Aranyhajú mentette meg nyamvadt életemet, megetetett, gondomat viselte, majd mikor már megerősödtem… megszöktem. Nem tartoztam hozzá, és olyan fiatal volt. Azt hazudtam magamnak, ő is így akarná. Rengeteget gondoltam rá, hiányzott, visszavágytam... és most itt van, fent a hídon… és retteg… Nem engedhetem, hogy baja essék! Megmentett!

Rohanni kezdtem, utat törtem magamnak a bámészkodók között, akik miután megláttak, széjjelhúzódtak. Undor és sajnálat már megint… de most egyáltalán nem érdekeltek.  Csak azzal törődtem, hogy a közelébe jussak.
- Aranyhaj! – kiáltottam, mire azok is felém fordultak, akiket nem löktem félre.
- Aranyhaj!
Meghallott. Rám nézett. Tekintetünk újra találkozott és láttam rajta, hogy felismer. Könnyei még jobban potyogni kezdtek és zokogásban tört ki. Megváltozott a széljárás, már nem éreztem a szagot, csak a szememre és a fülemre hagyatkozhattam. De nem akartam hinni egyiknek sem, mikor Aranyhaj mindkét kezét széttárva levetette magát.
Esése lassított felvételnek tűnt, én pedig úgy éreztem tagjaim önállóan reagálnak – ugrottam utána. Hallottam egy-két kiáltást a hátam mögül, de én már a hömpölygő vízbe csapódó testre koncentráltam. Minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy a víz alá bukva is megtaláljam.
Ő csattanva, tagjait törve, mint egy elhajított kő, én simán, irányítottan értem a vizet, csaknem egy időben vele. Amint elhallgatott a külvilág, és az ugrás lendületéből is már a felszín felé tudtam evickélni, azonnal a vizet kezdtem kutatni. Jó úszónak számítok, de most az adrenalin is megsokszorozta a kitartásomat. Egy-egy pillanatra, csak levegőért bukkantam fel, és azonnal folytattam a keresést.
Csaknem elfogyott a tartalék levegőm, mikor aranyszínű villanást láttam, tőlem nem messze. A hídról az emberek erős fényekkel világítottak mélybe – bár abba egyikünk sem tudott volna megkapaszkodni, szóval nem is értettem miért. Még egy utolsó nagy levegő és el kezdtem arra úszni, ahol az imént a lány haját látni véltem. Már biztos voltam benne, hogy jó irányba haladok – felismertem a piros pólóját. Ájultan hánykolódott, nem is próbált úszni. Hatalmasat rúgtam, és ettől kaptam akkora lendületet, hogy alá tudtam bukni az ernyedt testnek. Már csak annyi dolgom volt, hogy a felszínre és a partra vigyem. Már csak…
Fogalmam sem volt hol lehetek. Keresés közben az érdekelt legkevésbé merre visz a folyó, inkább azzal törődtem, hogy minél előbb megtaláljam, és megmentsem a megmentőmet.
Mikor végre felértünk végtelennek tűnt a távolság, ami a part és köztünk volt. Előfordult már, hogy gond nélkül átúsztam ezt a folyót, de olyankor nem volt terhem.
Izmaim helyén tűz lángolt én pedig a hömpölygő víz kellős közepén evickéltem egy ájult lánnyal. Amint a tüdőm megtelt levegővel, erőt kaptam. Egyébként sem vagyok egy „könnyen feladós” fajta. Már nem lennék életben, pláne nem az utcán, évek óta.
Gigászi küzdelem volt. A hála, amit a lány iránt éreztem mégis szárnyakat adott. Mit szárnyakat – uszonyokat! Hogy mennyi időbe telhetett, mire kievickéltünk? Egyáltalán én voltam, vagy valami csoda segített? Fogalmam sincs.

Mikor a lábaim végre hínárokat és köveket éreztek már kinyitottam az erőfeszítéstől addig összeszorított szemeimet. Abban a pillanatban Aranyhaj is magához tért, és végre az ő súlyát már nem egyedül cipeltem. Partra másztunk és én összerogytam a kimerültségtől, tekintetem mégis Őt kereste, hogy jól van-e. Ő pedig, mintha minden ereje visszatért volna – leült mellém az iszapos folyópartra, vizes fejemet az ölébe vette és végre elmosolyodott. Hajáról és szeméből is cseppek hullottak rám, de mosolygott, és én már csak a nevet hallottam, azt amit Ő adott nekem:
- Bundás…  - és ott a karjaiban mély, álomtalan álomba zuhantam.

Dicsőség

Vér s verejték. Sikoltások, fájdalom torzította grimaszok. Idegesség, izgalom. Kiáltások, rohangáló emberek. A világ körülöttem forog, s én vele szédülök. Széthasadok! Ajkaim a szárazságtól repednek. Nyelvem, mint a tapló. Képtelen vagyok bármi másra gondolni, mint hogy legyen vége! Szemeim nem működnek, nem látok át a könnyhártyán, mégis erőlködöm. Keresem a jól ismert, imádott alakot, kapok az erőt adó kézért. Meghalok! Biztos, hogy meghalok! Bátorító szorítást érzek a kezemen, hűsítő borogatás homlokomon.
Már csak egy dolgot kérnek tőlem. Én megteszem. Már mindegy hogyan végződik, csak legyen végre vége…

Aztán egyszer csak megszűnik minden, ami rossz, ami fáj. Lelkemet az angyalok szférájának zenéje ringatja. Pislogok párat, - már könnyebben megy – s kitisztul tekintetem. Szívem robaja elcsitul, s egy számomra édes hang tölti be lelkem: Felsír a kisfiam!