Eső

- Nem akarlak lecserélni… – ez volt az utolsó kedves, jóleső mondat, amit a lány hallott.
A férfi lassan magához húzta, és lágyan megcsókolta a sírástól remegő ajkakat.
Egy veszekedés után voltak. Ismét egy újabb fájdalom-tőrt szúrt a szívbe a férfi figyelmetlensége. „Ne hisztizz!” Ezt mondta. Nem vigasztalta csak ráparancsolt: „Ne hisztizz!”

Összetört. Újból összetört. Mindig ez van: szereti, megbántja, összetöri… Neki joga van hozzá, hisz már felnőtt. „Nőj már fel!”- mondta néha, ha lány valami butaságot csinált. „Igen, jó lenne felnőni! Csak tizenhárom évvel lennék több, akkor egyidősek lennénk!” – gondolta ilyenkor. „Talán akkor én lennék a felesége, én lennék a gyermeke anyja, talán több ideje jutna rám, talán… akkor nem is ismerném.”
Ritkán találkoztak, rövid időre. Dolgozott, nem volt ideje szerelmeskedni. Pedig a lány mindent megtett volna érte, bármit… akár életét adta volna, ha kéri. Őrülten szerette, maga sem tudta miért, hiszen nem ért rá, nem hívhatta, nem üzenhetett neki, csak várhatott. Várhatott, ez volt, ami neki jutott; az örökös várakozás, hogy talán felhívja, talán keresi, talán érdekli még… De nem… Fáradt volt, nem ért rá, mindig fontos dolga akadt: megírni a jelentést, kávézni, vagy boltba menni cigiért. Minden fontosabb volt neki, mint a lány…
Ez így ment tizenkét héten keresztül. Jó esetben hetente háromszor láthatta. Ha különösen nagy szerencséje volt még talán foglalkozott is vele egy kicsit, de ilyenkor is csak a testiség szintjén. Azt hitte, ezzel el van intézve. Tévedett. Nagyot tévedett. A lány másra vágyott, mégsem tudta elengedni a férfit. Ő szerelmet akart, érzéseket, kedves szavakat, egy erotikátlan simogatást, vagy akár csak egy szót: ’Szeretlek’. Nem kapta meg. Vagy csak, ha kikövetelte, de ilyenkor előbb-utóbb ismét a fejéhez vágta: „Ne hisztizz!”
Nagyon sokszor kiborult, de nem tudott senkinek sem beszélni fájdalmairól, így hát magába fojtotta. Míg egyszer, mikor a férfi különösen kedvetlen és hűvös volt, kifakadt. Csak mondta, mondta. Ömlöttek belőle a szavak és szeméből a könnyek. Ő csak hallgatott. Tárgyilagosan, pókerarccal, s csak egy- egy nagyobb „hiszti- rohamnál” fintorodott el kelletlenül. A lány kimerülten, összetörve rogyott le a székre.
- Befejezted?– kérdezte unott hangon.
- Be. - ismét könnyes lett a szeme.
- Akkor most ide figyelj! Elegem van abból, hogy állandóan hisztizel, hogy állandóan a nyakamon lógsz! Elegem van belőle! Érted? -
A lány akkor már ismét zokogott, bár megpróbálta visszatartani, de természetesen nem sikerült neki.
- Jó, rendben! - mondta könnyeit nyelve végül. – Megértettem, és igazad van: Hagyjuk békén egymást! Soha, senkit nem szerettem még így! Ezért nem foglak elfelejteni. De ha valakivel látsz is, az csak bujkálás önmagam elől. Köszönök minden veled töltött pillanatot! – Itt egy kis szünetet tartott, majd így folytatta:
- Ha valaha is éreztél irántam valamit, őrizz meg jó emlékként! Őrizz meg úgy: valaki, aki talán örökké szeret… -
Ennyit mondott, s bár könnyes volt a szeme, már nem sírt. Egy halovány mosolyt erőltetett arcára, és kiszállt a kocsiból.
- Ha akarod, bármikor felhívhatsz… – tette még hozzá, és a hangja újra elcsuklott.
Elindult, hátatfordított a férfinek és otthagyta.

Dühösen meredt a távolodó alak után. Mi az, hogy ez a kis fruska csak így itt hagyja, és még csak ki sem tombolhatta magát. Nézte a lányt, ahogy lelépett a zebrára. Hirtelen fékcsikorgás hallatszott és egy hatalmas fekete autó jelent meg az úton. Egy pillanat műve volt az egész. Még sikoltani sem volt ideje, máris a földön feküdt. Az autó már rég messze járt.
A férfi eszét vesztve rohant az úton heverő lányhoz. Leborult a betonra a mozdulatlan test mellé. Még lélegzett, bár egyre nehezebben.
- Maradj nyugton! Ne mozdulj! – suttogta, miközben megérintette a vértől maszatos arcot. - Azonnal telefonálok a mentőknek. - Elővette a telefonját és el kezdett tárcsázni, de egy erőtlen, gyenge kéz leállította.
- Ne… - csak ennyit mondott. - Nekem már úgyis végem. Ne rabold el másoktól az életet, csak azért, hogy rajtam próbáljanak segíteni. Nem érdemes. Inkább végy a karodba, és vigyél vissza a kocsidba. Utána mehetsz kávézni, sőt a jelentést is megírhatod. Ígérem, nem fogok hisztizni… - Egy halvány, de őszinte mosoly futott át arcán és nagy kék szemeit lassan lehunyta.
- NE! Nem hagyhatsz itt! Ne tedd ezt velem! – sírt, mint egy gyermek.
Óvatosan a karjaiba vette a sérült lányt. Visszavitte az autóhoz és lefektette az ülésre úgy, hogy fejét az ölébe vette. Így simogatta a csapzott hajat. Zokogott. Minden egyes könnye a lány arcára hullott, végig pergett azon, magával ragadva az útjába kerülő piszkos vércseppeket.
Lassan kinyitotta a szemeit, bár látszott, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül minden lélegzetvétel is.
- Te sírsz? Miért? Nem te mondtad mindig: „Ne hisztizz!” Ez rád nem érvényes? - Maszatos kezével végigsimított a férfi szokatlan, könnyes arcán. - Nem is tudtam, hogy szíved is van. - Még jobban zokogni kezdett. - Tudod mit? Nem bántalak, hiszen úgyis már csak perceim vannak, érzem. Ne! Ne szólj! Most én beszélek. Bár már nagyrészt elmondtam, amit akartam. Remélem, azért nem így maradok meg neked, ilyen pocsék állapotban… - Nevetni próbált, de egy fájdalmas fintorba fulladt a kísérlet. Hatalmas fájdalmai lehettek.
- Ne mondj ilyet! Te mindig gyönyörű vagy! Még most is! És különben is, rendbe fogsz jönni. Szépen haza mész, átöltözöl, kisminkeled magad, megfésülködsz és visszajössz, hogy felpofozhass! Mert megérdemlem. Miért kellett ennek veled történnie? Miért nem én voltam ott? Az az átkozott autó! - ismét sírni kezdett. Mint egy kisgyerek, aki nem találja édesanyját.
- Az sem lenne jobb. Hisz tudod, hogy én nem éltem volna túl, ha valami történik veled! És ne okold magad semmiért! Nem a te hibád! Most… jobb lesz, ha… elmégy.
Nem akarom, hogy… láss meghalni! - a férfire nézett. - Nem… haragszom… rád… -
- Ne hagyj itt! Kérlek… Szeretlek… - Elcsuklott a hangja és lányra borult.
- Köszönöm… - Vett egy utolsó, fájdalmas lélegzetet és lehunyta szemeit.

A környéken lakók egy elkeseredett, kétségbeesett ordítást halottak naplementekor.
Lassan eleredt az eső. Nem vihar volt, csendesen hullottak a felhők könnyei a Föld anya fáradt testére. Az ég is sírt. Siratta a lányt, a meghalt mégis örökéletű szerelmet, s a férfit, aki csak egyszer tudta életében őszintén kimondani azt a bizonyos szót: „Szeretlek…”