Eső

- Nem akarlak lecserélni… – ez volt az utolsó kedves, jóleső mondat, amit a lány hallott.
A férfi lassan magához húzta, és lágyan megcsókolta a sírástól remegő ajkakat.
Egy veszekedés után voltak. Ismét egy újabb fájdalom-tőrt szúrt a szívbe a férfi figyelmetlensége. „Ne hisztizz!” Ezt mondta. Nem vigasztalta csak ráparancsolt: „Ne hisztizz!”

Összetört. Újból összetört. Mindig ez van: szereti, megbántja, összetöri… Neki joga van hozzá, hisz már felnőtt. „Nőj már fel!”- mondta néha, ha lány valami butaságot csinált. „Igen, jó lenne felnőni! Csak tizenhárom évvel lennék több, akkor egyidősek lennénk!” – gondolta ilyenkor. „Talán akkor én lennék a felesége, én lennék a gyermeke anyja, talán több ideje jutna rám, talán… akkor nem is ismerném.”
Ritkán találkoztak, rövid időre. Dolgozott, nem volt ideje szerelmeskedni. Pedig a lány mindent megtett volna érte, bármit… akár életét adta volna, ha kéri. Őrülten szerette, maga sem tudta miért, hiszen nem ért rá, nem hívhatta, nem üzenhetett neki, csak várhatott. Várhatott, ez volt, ami neki jutott; az örökös várakozás, hogy talán felhívja, talán keresi, talán érdekli még… De nem… Fáradt volt, nem ért rá, mindig fontos dolga akadt: megírni a jelentést, kávézni, vagy boltba menni cigiért. Minden fontosabb volt neki, mint a lány…
Ez így ment tizenkét héten keresztül. Jó esetben hetente háromszor láthatta. Ha különösen nagy szerencséje volt még talán foglalkozott is vele egy kicsit, de ilyenkor is csak a testiség szintjén. Azt hitte, ezzel el van intézve. Tévedett. Nagyot tévedett. A lány másra vágyott, mégsem tudta elengedni a férfit. Ő szerelmet akart, érzéseket, kedves szavakat, egy erotikátlan simogatást, vagy akár csak egy szót: ’Szeretlek’. Nem kapta meg. Vagy csak, ha kikövetelte, de ilyenkor előbb-utóbb ismét a fejéhez vágta: „Ne hisztizz!”
Nagyon sokszor kiborult, de nem tudott senkinek sem beszélni fájdalmairól, így hát magába fojtotta. Míg egyszer, mikor a férfi különösen kedvetlen és hűvös volt, kifakadt. Csak mondta, mondta. Ömlöttek belőle a szavak és szeméből a könnyek. Ő csak hallgatott. Tárgyilagosan, pókerarccal, s csak egy- egy nagyobb „hiszti- rohamnál” fintorodott el kelletlenül. A lány kimerülten, összetörve rogyott le a székre.
- Befejezted?– kérdezte unott hangon.
- Be. - ismét könnyes lett a szeme.
- Akkor most ide figyelj! Elegem van abból, hogy állandóan hisztizel, hogy állandóan a nyakamon lógsz! Elegem van belőle! Érted? -
A lány akkor már ismét zokogott, bár megpróbálta visszatartani, de természetesen nem sikerült neki.
- Jó, rendben! - mondta könnyeit nyelve végül. – Megértettem, és igazad van: Hagyjuk békén egymást! Soha, senkit nem szerettem még így! Ezért nem foglak elfelejteni. De ha valakivel látsz is, az csak bujkálás önmagam elől. Köszönök minden veled töltött pillanatot! – Itt egy kis szünetet tartott, majd így folytatta:
- Ha valaha is éreztél irántam valamit, őrizz meg jó emlékként! Őrizz meg úgy: valaki, aki talán örökké szeret… -
Ennyit mondott, s bár könnyes volt a szeme, már nem sírt. Egy halovány mosolyt erőltetett arcára, és kiszállt a kocsiból.
- Ha akarod, bármikor felhívhatsz… – tette még hozzá, és a hangja újra elcsuklott.
Elindult, hátatfordított a férfinek és otthagyta.

Dühösen meredt a távolodó alak után. Mi az, hogy ez a kis fruska csak így itt hagyja, és még csak ki sem tombolhatta magát. Nézte a lányt, ahogy lelépett a zebrára. Hirtelen fékcsikorgás hallatszott és egy hatalmas fekete autó jelent meg az úton. Egy pillanat műve volt az egész. Még sikoltani sem volt ideje, máris a földön feküdt. Az autó már rég messze járt.
A férfi eszét vesztve rohant az úton heverő lányhoz. Leborult a betonra a mozdulatlan test mellé. Még lélegzett, bár egyre nehezebben.
- Maradj nyugton! Ne mozdulj! – suttogta, miközben megérintette a vértől maszatos arcot. - Azonnal telefonálok a mentőknek. - Elővette a telefonját és el kezdett tárcsázni, de egy erőtlen, gyenge kéz leállította.
- Ne… - csak ennyit mondott. - Nekem már úgyis végem. Ne rabold el másoktól az életet, csak azért, hogy rajtam próbáljanak segíteni. Nem érdemes. Inkább végy a karodba, és vigyél vissza a kocsidba. Utána mehetsz kávézni, sőt a jelentést is megírhatod. Ígérem, nem fogok hisztizni… - Egy halvány, de őszinte mosoly futott át arcán és nagy kék szemeit lassan lehunyta.
- NE! Nem hagyhatsz itt! Ne tedd ezt velem! – sírt, mint egy gyermek.
Óvatosan a karjaiba vette a sérült lányt. Visszavitte az autóhoz és lefektette az ülésre úgy, hogy fejét az ölébe vette. Így simogatta a csapzott hajat. Zokogott. Minden egyes könnye a lány arcára hullott, végig pergett azon, magával ragadva az útjába kerülő piszkos vércseppeket.
Lassan kinyitotta a szemeit, bár látszott, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül minden lélegzetvétel is.
- Te sírsz? Miért? Nem te mondtad mindig: „Ne hisztizz!” Ez rád nem érvényes? - Maszatos kezével végigsimított a férfi szokatlan, könnyes arcán. - Nem is tudtam, hogy szíved is van. - Még jobban zokogni kezdett. - Tudod mit? Nem bántalak, hiszen úgyis már csak perceim vannak, érzem. Ne! Ne szólj! Most én beszélek. Bár már nagyrészt elmondtam, amit akartam. Remélem, azért nem így maradok meg neked, ilyen pocsék állapotban… - Nevetni próbált, de egy fájdalmas fintorba fulladt a kísérlet. Hatalmas fájdalmai lehettek.
- Ne mondj ilyet! Te mindig gyönyörű vagy! Még most is! És különben is, rendbe fogsz jönni. Szépen haza mész, átöltözöl, kisminkeled magad, megfésülködsz és visszajössz, hogy felpofozhass! Mert megérdemlem. Miért kellett ennek veled történnie? Miért nem én voltam ott? Az az átkozott autó! - ismét sírni kezdett. Mint egy kisgyerek, aki nem találja édesanyját.
- Az sem lenne jobb. Hisz tudod, hogy én nem éltem volna túl, ha valami történik veled! És ne okold magad semmiért! Nem a te hibád! Most… jobb lesz, ha… elmégy.
Nem akarom, hogy… láss meghalni! - a férfire nézett. - Nem… haragszom… rád… -
- Ne hagyj itt! Kérlek… Szeretlek… - Elcsuklott a hangja és lányra borult.
- Köszönöm… - Vett egy utolsó, fájdalmas lélegzetet és lehunyta szemeit.

A környéken lakók egy elkeseredett, kétségbeesett ordítást halottak naplementekor.
Lassan eleredt az eső. Nem vihar volt, csendesen hullottak a felhők könnyei a Föld anya fáradt testére. Az ég is sírt. Siratta a lányt, a meghalt mégis örökéletű szerelmet, s a férfit, aki csak egyszer tudta életében őszintén kimondani azt a bizonyos szót: „Szeretlek…”

A hős

„Félelem” – gondoltam és újra beleszippantottam a levegőbe.

Vacsorázni indultam, a gyomrom jelezte, hogy ideje volna. Feltápászkodtam hát és neki indultam a városnak. Néztem a fényeket és az elhaladó autókat. Egyenesen, megfontolt léptekkel haladtam, jól bevált és kipróbált helyre igyekeztem. Oda, ahol a magamfajta gyorsan talál a fogára valót és jól tele is tömheti a hasát.
Az utcán az emberek kerülgettek, kitértek az utamból. Néhányan szánakozva néztek rám, olyan is volt, akinek undor ült ki arcára. Pedig ők a szánalomra méltóak. Puccos ruháikban, azt hiszik övék a világ, mégis rabok. Az elvárások, a kötelességek, a hiedelmek rabjai. Nekem szánják sajnálatukat, pedig én vagyok csak szabad igazán. Akkor, és azt tehetek, amikor és amit csak akarok. Mi ez, ha nem szabadság?
A szokott úton haladtam, végig a világító kirakatok előtt, majd átvágva egy kis ligeten a folyóhoz értem. A rakparton végig kocogtam és már a jól ismert hídfőnél jártam, amikor megcsapott az a szag. A félelem semmivel sem összetéveszthető, édeskés, fűszeres illata. Vonzott, mit tagadjam? Szemem a forrást kereste, miközben már a pillérek között jártam. Sok embert láttam egy kupacban. Furcsálltam – nem szokás ilyen helyeken tömörülni. Lassítottam és figyelmesebben kezdtem fürkészni a tömeget. Valamennyien egy irányba néztek, némelyik még mutogatott is. Autók álltak körben és egyik-másikon színes fények villogtak. Egyre közelebb értem, és már kezdtem megérteni a helyzetet: Egy alak állt a magasban, egyedül. Hosszú aranyszín haját tépte a szél és kétségbeesetten kapaszkodott a vasba, amire felmászott. Rettenetesen félt, de a vizet bámulta. „Innen hát a csábítás…” Láttam már ilyet azelőtt is. Emberi hülyeség. Leugrálnak, aztán persze nem tudnak úszni és megfulladnak. Minek megy vízbe az ilyen? Áztassa a lábát, de ne ugráljon hidakról! Érdeklődésem alábbhagyott, mikor felismertem a helyzet megszokottságát. Továbbindultam, csaknem átvágtam a tömegen, mikor felpillantottam és tekintetünk találkozott. Földbegyökerezett a lábam. „Ez lehetetlen!” Mégis… Akármikor felismerném ezt a szempárt. Annak idején, -- mikor utcára kerültem – ez az Aranyhajú mentette meg nyamvadt életemet, megetetett, gondomat viselte, majd mikor már megerősödtem… megszöktem. Nem tartoztam hozzá, és olyan fiatal volt. Azt hazudtam magamnak, ő is így akarná. Rengeteget gondoltam rá, hiányzott, visszavágytam... és most itt van, fent a hídon… és retteg… Nem engedhetem, hogy baja essék! Megmentett!

Rohanni kezdtem, utat törtem magamnak a bámészkodók között, akik miután megláttak, széjjelhúzódtak. Undor és sajnálat már megint… de most egyáltalán nem érdekeltek.  Csak azzal törődtem, hogy a közelébe jussak.
- Aranyhaj! – kiáltottam, mire azok is felém fordultak, akiket nem löktem félre.
- Aranyhaj!
Meghallott. Rám nézett. Tekintetünk újra találkozott és láttam rajta, hogy felismer. Könnyei még jobban potyogni kezdtek és zokogásban tört ki. Megváltozott a széljárás, már nem éreztem a szagot, csak a szememre és a fülemre hagyatkozhattam. De nem akartam hinni egyiknek sem, mikor Aranyhaj mindkét kezét széttárva levetette magát.
Esése lassított felvételnek tűnt, én pedig úgy éreztem tagjaim önállóan reagálnak – ugrottam utána. Hallottam egy-két kiáltást a hátam mögül, de én már a hömpölygő vízbe csapódó testre koncentráltam. Minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy a víz alá bukva is megtaláljam.
Ő csattanva, tagjait törve, mint egy elhajított kő, én simán, irányítottan értem a vizet, csaknem egy időben vele. Amint elhallgatott a külvilág, és az ugrás lendületéből is már a felszín felé tudtam evickélni, azonnal a vizet kezdtem kutatni. Jó úszónak számítok, de most az adrenalin is megsokszorozta a kitartásomat. Egy-egy pillanatra, csak levegőért bukkantam fel, és azonnal folytattam a keresést.
Csaknem elfogyott a tartalék levegőm, mikor aranyszínű villanást láttam, tőlem nem messze. A hídról az emberek erős fényekkel világítottak mélybe – bár abba egyikünk sem tudott volna megkapaszkodni, szóval nem is értettem miért. Még egy utolsó nagy levegő és el kezdtem arra úszni, ahol az imént a lány haját látni véltem. Már biztos voltam benne, hogy jó irányba haladok – felismertem a piros pólóját. Ájultan hánykolódott, nem is próbált úszni. Hatalmasat rúgtam, és ettől kaptam akkora lendületet, hogy alá tudtam bukni az ernyedt testnek. Már csak annyi dolgom volt, hogy a felszínre és a partra vigyem. Már csak…
Fogalmam sem volt hol lehetek. Keresés közben az érdekelt legkevésbé merre visz a folyó, inkább azzal törődtem, hogy minél előbb megtaláljam, és megmentsem a megmentőmet.
Mikor végre felértünk végtelennek tűnt a távolság, ami a part és köztünk volt. Előfordult már, hogy gond nélkül átúsztam ezt a folyót, de olyankor nem volt terhem.
Izmaim helyén tűz lángolt én pedig a hömpölygő víz kellős közepén evickéltem egy ájult lánnyal. Amint a tüdőm megtelt levegővel, erőt kaptam. Egyébként sem vagyok egy „könnyen feladós” fajta. Már nem lennék életben, pláne nem az utcán, évek óta.
Gigászi küzdelem volt. A hála, amit a lány iránt éreztem mégis szárnyakat adott. Mit szárnyakat – uszonyokat! Hogy mennyi időbe telhetett, mire kievickéltünk? Egyáltalán én voltam, vagy valami csoda segített? Fogalmam sincs.

Mikor a lábaim végre hínárokat és köveket éreztek már kinyitottam az erőfeszítéstől addig összeszorított szemeimet. Abban a pillanatban Aranyhaj is magához tért, és végre az ő súlyát már nem egyedül cipeltem. Partra másztunk és én összerogytam a kimerültségtől, tekintetem mégis Őt kereste, hogy jól van-e. Ő pedig, mintha minden ereje visszatért volna – leült mellém az iszapos folyópartra, vizes fejemet az ölébe vette és végre elmosolyodott. Hajáról és szeméből is cseppek hullottak rám, de mosolygott, és én már csak a nevet hallottam, azt amit Ő adott nekem:
- Bundás…  - és ott a karjaiban mély, álomtalan álomba zuhantam.

Dicsőség

Vér s verejték. Sikoltások, fájdalom torzította grimaszok. Idegesség, izgalom. Kiáltások, rohangáló emberek. A világ körülöttem forog, s én vele szédülök. Széthasadok! Ajkaim a szárazságtól repednek. Nyelvem, mint a tapló. Képtelen vagyok bármi másra gondolni, mint hogy legyen vége! Szemeim nem működnek, nem látok át a könnyhártyán, mégis erőlködöm. Keresem a jól ismert, imádott alakot, kapok az erőt adó kézért. Meghalok! Biztos, hogy meghalok! Bátorító szorítást érzek a kezemen, hűsítő borogatás homlokomon.
Már csak egy dolgot kérnek tőlem. Én megteszem. Már mindegy hogyan végződik, csak legyen végre vége…

Aztán egyszer csak megszűnik minden, ami rossz, ami fáj. Lelkemet az angyalok szférájának zenéje ringatja. Pislogok párat, - már könnyebben megy – s kitisztul tekintetem. Szívem robaja elcsitul, s egy számomra édes hang tölti be lelkem: Felsír a kisfiam!

Szatyrok

Egyszerű utazásnak indult, 20 perc mindösszesen. Igazán kibírható időtartam, még akkor is, ha az ember nem bírja a buszt; még akkor is, ha az utolsó utasokat az állomáson rekedtek passzírozták be a járműbe, hogy az ajtók becsukhatókká váljanak. Kibírható lett volna, ha nem pont az a bácsi áll meg mellettem. Pont az, aki hatalmas csíkos szatyraiban sörös üvegeket csörgetve tápászkodott fel a padról, mikor a beszállás megkezdődött. „Visszaváltani viszem őket.” Mormogja, alkoholos párát eregetve a busz egyébként is áporodott és test párától terhes levegőjébe, mikor egy korombeli lány érthetetlen és cseppet sem indokolt okból felcsattan. Egy üveg a lábára esett a kapaszkodási kísérlet eredményeként. Mindenki együtt érző, mindenki csendes. Próbálunk bőr-légző képességet kifejleszteni és fohászkodunk, váljunk puhatestűvé erre a 20 percre. Fogak szorulnak, csikorognak; zsebkendők rejteke pihegő ajkakat őriz. Már csak 5 perc… Már csak egy kanyar… Mindjárt vége… József Attila örökérvényű költeménye mindenki agyában lüktet. "Levegőt!"
Majd hirtelen zökkenés, az ajtók kitárulnak és mint lekvár a palacsintából, a tömeg kifolyik az utcára. Magam is lekászálódom, gyomrom tartalmát hatalmasakat nyelve parancsolom visszavonulásra. Tüdőmet jó néhány mély lélegzettel sikerül restaurálnom.
Indulóban még utolsó pillantás erejéig látom, amint a bácsi megfontoltnak nem, de elszántnak annál inkább nevezhető léptekkel, zörgő szatyraival célba veszi a közeli italt kiszolgáló egységet. „Visszaváltani viszem őket.” – csendül fülembe a mondat, s mosolyogva gondolok arra a szilárd vagy folyékony kenyérre, amely az üvegek árából kerül majd a csíkos szetterekbe.

Életöröm

Kezemben a bakelitkarika, hajam füstszagú. Ruhám szakadt, arcom véres porral szennyezett. Állok az összegyűrt vas mellett és mélyet lélegzem. Autók húznak el az úton, talán rám is dudálnak, ahogy a fényszórók pásztájába kerülök… de nem érdekel.

Arcomra vetül a telihold fénye, s bár sápadtságunk azonos, hangos kacaj szakad fel lelkem legmélyéről.

- Köszönöm! – ordítom és megkönnyebbülten vágom a kasznihoz a kormányt.

Életrajz - másként

Alig várom, hogy megérkezz!
Csak még egy kicsit bírd ki!
Hát megérkeztél!
Sírj fel, kislány!
Nyugalom, most megfürdetünk!
…
Mosolyogj anyura, apura, mamára, papára, bácsira, nénire, babára…
Mondd szépen: anya!
Csüccs! Így ni! Maradj szépen! Ügyes vagy!
Tartsd meg magad egy kicsit! Ügyes baba!
Mondd szépen…
Húzd fel magad! Így…
Mondd szépen…
Gyere! Fogom a kezed. Jobb lábikó, bal lábikó… Ügyes vagy!
Mondd szépen…
Juj, de nagy vagy már!
…
Gyere, köszönjünk az óvónéninek!
Játszunk fogócskát!
Gyurmázzunk!
Mondd így…
…
De nagyot nőttél!
Üdvözöllek az „egyperbé”-ben!
Másold!
Rajzold!
Írd!
Olvasd!
Tanuld!
Tudd!
Válassz!
Felvételizz!
Ballagj!
…
Ismerkedj meg a többiekkel!
Illeszkedj be!
Fogadj szót!
Barátkozz!
Szeress!
Gyűlölj!
Fogadj szót!
Mosogass el!
Tanulj!
Takaríts ki!
Tanulj!
Szeretlek!
Tudj!
Én is szeretlek!
Felejtsd el!
Tanulj!
Válassz!
Írj!
Tanulj!
Tudj!
Írj!
Viszlát!
XY Mondja el, mit tud történelemből!
Ne sírjon!
Nyugodj meg! Minden rendben lesz!

Gratulálunk a jeles bizonyítványához!
Felvettek!!!!
Ne izgulj!
Menni fog!
Tanulj!
Tudj!
Írj!
Szigorlat indul!
Pihenj!
Nyaralj!
Készülj!
Tanulj!
Tudj!

Írj!
Szigorlat indul!
Pihenj!
Nyaralj!
Dolgozz!
Tanulj!
Államvizsgázz!
Gratulálunk diplomájához!
…
Üdvözöljük a Munkaügyi Központban!
Válassz a következő lehetőségek közül!
Jó munkát!
Figyelj jobban!
Koncentrálj!
Dolgozz!
...
Légy a feleségem!
…
Tartsuk meg!
Veled vagyok, ne félj!
Gratulálok anyuka!
…
Dolgozz!
Koncentrálj!
Teljesíts!
…
Köszönjük munkáját!
Békés nyugdíjas éveket!
...
Pihenj sokat, anyukám!
…
Karácsonyozz nálunk, nagyika!
…
Jobbulást dédike!
…
Ég veled Szerelmem!

Az utolsó lobbanás

A fiú ült az ágyon és a gyertya lángját bámulta. A lángocska lágyan táncolt a viaszrúd tetején. Villódzó fénnyel töltötte meg a kis szobát. A fiú arcára vetülve látni engedte furcsa mosolyát. Mosolygott a tüzecskére és mereven nézte. Aztán hirtelen a fiú szeme megrebbent, összeszűkült… A lángocska megnőtt. Pillanatok alatt ököl nagyságú lett, s miután életadóját, a gyertyát felfalta, nekilátott az asztalnak. Nőttön-nőtt, s már a székeket is lángok borították. Tűzben állt a függöny, az éjjeliszekrény. Égett a ruhásszekrény is. Lassan, alattomosan kúszott a fiú és ágya felé. Még egy méter… húsz centi… tíz…, már az ágy lábait nyaldosták. Forróság öntötte el a testét, mindenhonnan lángok ölelték. Lassan felállt, s a háta mögött bezárult a gyűrű, de őt nem érte a tűz. Felemelte karját, s megsimította a nyelvecskéket. Azokon érdekes változás ment végbe. A fiúval szemben lévő részen a lángok közül kilépett egy lány. Emberi alakja volt, de ruhája és haja mind égő tűz. A fiúhoz lépett és lágyan átölelte. Szenvedélyes csókban forrtak össze.
Egyszer csak a fiú eltaszította magától a lángoló szépséget.
– Elég! – mondta – Elég legyen!
– Most meg mi történt? – nézett értetlenkedve a lány. – Mi bajod van?
– Nem akarom többé. – felelte a fiú és elfordult. – Már így is épp elég bajt okoztál!
– Ezt meg hogy érted? Nem volt elég világos az alkunk? Te ennem adsz, én cserébe gyönyört.
– De nagyon is világos, csak nekem ez már nem jó. Elég bajom volt miattad így is. Bezártak, bolondnak tituláltak, vizsgáltak, mint egy kísérleti nyulat… Elegem van! – fakadt ki.
– Szóval így!? Ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! – fenyegetőzött a szépség. – Azt hiszed, ellen tudsz nekem állni?
Hirtelen megváltozott a hangja; lágyabb, csábítóbb lett és lassan mozgatni kezdte a csípőjét.

– Ne tagad meg magadtól jogos jussodat! Gyere, vedd el, ami a tiéd!
Lassú, hullámzó mozgásba kezdett. Minden mozdulatára reagáltak az őket körül ölelő lángok. Táncot járt, a tűz táncát, és a fiú ragyogó arccal bámulta a villódzó fények között kecsesen mozgó lányt. Teljesen megbabonázta a földöntúli szépség. Lassan felemelte kezét és a lány felé nyújtotta.
Majd hirtelen, mintha hidegzuhany érte volna, megtorpant. Tekintete kitisztult, kezét lassan leengedte, és huncut mosollyal nézett tűz szerelmére.
– Látod? Már nem hatsz rám. Már erősebb vagyok! – Elégedett volt magával.
A lány abbahagyta táncát. Először a meglepetés és csodálkozás vonásai jelentek meg arcán, de a fiú szavai után már csak a düh lángolt a szemeiben.
– Azt hiszed…
– Nincs hatalmad felettem! – vágott a szavába.
A lányba, mintha kést döftek volna, összerogyott, s a lánggyűrű félénken megremegett.
– Ne tedd ezt velem! – könyörgött – Mindent megkaphatsz, amit csak akarsz, jól tudod.
– Csak egyet akarok. Tűnj el! – kiáltotta a fiú. Az összekuporodott lány fölé hajolt, s ezt suttogta:
– Nincs hatalmad felettem!
A tűzlány megvonaglott, hatalmas fájdalmai lehettek. Arcára kiült a kín, s a gyűrű is egyre halványodott, már csak néhány helyen lobogott apró lángocskákkal.
– Kérlek… – suttogta elhaló hangon és lángoló kezével a fiú felé nyúlt.
– Nincs hatalmad felettem! – mondta kegyetlenül.
– Neee…
Utolsó halvány lobbanással eltűnt a lány, s helyén csak egy kicsiny gyertya-csonk maradt.
– Nincs hatalmad felettem! – szólt újra a fiú, s elfújta a lángocskát.
Vékony füstcsík kúszott a szoba sötétjébe.

Egyszerre kulcs zörgése hallatszott, majd kopogás. A szoba ajtaja kinyílt. Egy kattanás, a helységet fényár öntötte el. Belépett az ápoló egy csomaggal a kezében.
Rámosolygott a fiúra és így szólt:
– A Doktor úr szerint ön meggyógyult. Hazamehet. Gratulálok! Büszke lehet magára. Nem sok piromániásnak sikerül, ami önnek. Még egyszer csak gratulálni tudok.
Kedvesen beszélt, s közben a szobában pakolászott.
– Az asztalra tettem a holmiját. Fogja és menjen, míg meg nem gondoljuk magunkat! – nevetett – Sok szerencsét! Aztán vigyázzon ám a t…
– Köszönöm szépen, minden rendben lesz. – szakította félbe, nehogy kiejtse a korábban úgy imádott, s most félt szót. – Köszönöm a jóságát! Isten önnel!
– Ég óvja, fiatalember!
Fogta a csomagját és kilépett a szobából, amit az utóbbi időben alig hagyott el. Útközben senkivel sem találkozott, még korán volt.

Kilépett az Intézet kapuján. A reggeli fény lágyan megérintette az arcát, s a hajnali szél végigsimította a környező bokrokat.
Lassan a felkelő Napra nézett.
– Többé nincs hatalmad felettem…