Izgatottan mondja ezeket a
szavakat, ahogy eddig minden alkalommal, mióta vele tartok, közben igazít egyet
nem túl fényes és újnak egyáltalán nem mondható nyakkendőjén. A legjobb,
számára. Félre csúszva, ernyedten lóg mellkasára. Mert új helyzet állt elő: 53
évesen, immár nem álláskeresőként, hanem friss munkanélküliként indul
megbeszélésre. Csaknem félévszádot leélve, dolgozva, amikor és amit csak
lehetett. Gábor, 53 éves, munkanélküli.
Komolyan kicsípte magát, ahhoz
képest, ahogy az egyszerű hétköznapokon jár-kel. Bizakodva, mosolyogva lépked
mellettem, miközben ismét elmeséli, amit legelőször, s ami miatt úgy döntöttem,
mellészegődöm:
-Tudja, amióta kikerültem a
szakiskola falai közül, én az amperekre vadászom. – cinkos mosoly bujkál
szemében - Villanyszerelő vagyok. Sosem volt olyan, hogy nekem ne lett volna
munkám. Mikor még a „téjesz” megvolt, azért nem volt gond a kenyérrevalóval.
Faluról jártunk be, ott ismertem meg a nejemet is, kinn a mezőn. Mindig volt
mit tenni. Aztán jött a rendszerváltás, és a városba költöztünk. Munkának itt
sem szenvedtem hiányát, jó szakembernek tartottak, nevem is volt, mindig akadt
maszek meló, ha éppen hivatalosan nem is voltam bejelentve. – hirtelen
elkomorodik az
arca, nagy levegőt vesz, s így folytatja:
- De hát akkoriban már nem a
szakmámban dolgoztam ám!- Csodálkozó tekintetemre magyarázatba kezd. - A helyi
nagy gyárba mentem, mint betanított munkás. Jó volt az, csak rámentek az
idegeim. Az asszony még a mai napig is ott nyüvi a szerszámokat.
- És ön? Mi történt azután? –
Kérdezem egy óvatos közbeszúrással, miközben határozottan, egyre közelebb érünk
elindulásunk céljához: az új leendő munkahelyhez.
- Én? Próbálkozom. Azóta is.
Kisebb – nagyobb időtartamokban, de viszonylag folyamatosan dolgoztam.
Dolgozott. Egészen a múlt
hónapig, amikor is az akkori munkaadó úgy döntött, hogy már elég pénzt mosott,
eléggé kizsákmányolta alkalmazottait, elég támogatást vett fel a megvezethető
városi-, megyei-, országos hivataloktól, és ő most szépen lelép. Hátrahagyva
mindenét, családját, csak a számláján lévő pénzt vette magához és eltűnt. Tudhatom
meg „hivatalos” szomszédsági közleményekből. S ez még nem is olyan szokatlan
eset. Természetesen maga mögött hagyva, pénz és állás nélkül munkásait is.
Köztük Gábort, aki ekkor még bizakodó volt, hiszen mint mondtam, ez már szinte
rutin eljárásnak tekinthető kicsiny hazánkban. Ám mikor bele kellett vetnie
magát az álláskeresés erdejébe, bizalma azonnal megrendült. Nem egy helyről
érkezett visszautasító, nemleges válasz, s akadt olyan is, aki meg merte
engedni magának, hogy egyáltalán ne válaszoljon. Az okok és az indokok legalább
olyan változatosak voltak, mint ahány félék a hirdetések. A legtöbb helyen,
mikor a jelentkező kora került szóba, azonnal vezetői beavatkozás lett
szükséges, hirtelen betelt a hely, amit aznap hirdettek, és ez természetesen
akkor derült ki; másik vonalon hívták őket, vagy egyszerűen „megszakadt” a
vonal. Hihetetlen az a dolog, amire a Gáborral töltött hónap vége fele már csak
tényként tudtam gondolni, hogy még ha az ember szeretne is munkát vállalni,
akkor is ellehetetlenítik a helyzetét, hiszen a pályakezdő azért nem veszik
fel, ha öreg motoros azért. Ha van róla papírja, akkor a plusz járulékok miatt
nem, hiszen túlképzett, ha nincs róla, akkor azért.
Igazából én magam már ötletet sem
tudok mondani, hogy mi lenne az a legegyszerűbb módszer, amivel a dolgozni
vágyók kicsiny csoportját, a munkát adni kívánók és még fizetni is hajlandók
még kisebb falkájával össze lehetne hozni.
De térjünk vissza Gáborhoz, aki
mostanra már egy villamossági munkákat vállaló vállalkozó kisvállalatának
kapujában ácsorog. Nyakkendőjét végképp félre csomózza, majd mikor már nem
tudja tovább húzni idejét félszeg csöngetésbe kezd, s vár. Mint az elmúlt egy
hónapban minden héten, nappal és éjjel. Semmi válasz. Mosolya már nem oly
magabiztos, mint mikor elindultunk, de még nem is hervadt le teljesen. Mintha
csak engem akarna biztatni, rám villan fehér fogsora, pedig szeméből látszik,
magával kellene először elhitetnie, hogy „Minden rendben!”.
-Próbálja újra!- Már indulna,
mikor nógatni kezdem, s szavaimra újra csenget.
A berregő hangra egy fiatal,
gömbölyded asszonyka döcög a kapuhoz, kulcsot csörget, majd mosolyogva nyitja.
-Jó napot! Miben segíthetek?-
Kérdezi, s szemén látszik, hogy zsíros megrendelésre számít. Majd mosolya
lehervad, mint ősszel a virág, hiszen Gábor elárulja jövetele célját. Az
asszonyka arca egy pillanatra megmerevedik Szemei tetőtől talpig végigmérik
hősünket, meg-meg akadva az őszülő hajon, a barna keretes szemüvegen, s a
„nasikától” gömbölyded pocakon. Majd kitör belőle a szemérmetlen nevetés.
Fulladással küszködve próbál szavainak utat adni a szájából bugyogó röhögés
mellett.
-Most csak viccel a bácsi, ugye?
Még hogy dolgozni… - újabb kacaj-roham – Nem elég a nyugdíja? Hagyja
érvényesülni a fiatalokat! – És egy lendületes karmozdulattal orrunkra csapta a
kaput, s kedélyes heherészés közepette visszagurult a házba.
Gábor, mint akit egyszerre ért
hideg s forró zuhany úgy cövekelt még percek múlva is a járdán. S ajkaival csak
egyetlen szót formált némán: „bácsi”.
Gyengéd erőszakot kell
alkalmaznom, hogy indulásra bírjam. Azt terveztem, hogy a sikeres találkozó
után majd vidáman beülünk a sarki restibe egy csésze kávé mellé, s nevetve
mutatunk fügét a korábbi kudarcoknak. Joggal bizakodhattunk a sikerünkben,
hiszen a hirdetésben „villanyszerelésben jártas, szakmunkásvizsgával
rendelkező, nem pályakezdő munkatársat” kerestek. Ám mostanra világossá vált,
hogy nemhogy siker, de még a vidámság is elfeledhető a kávéval együtt, hiszen a
világ ismét fricskát vetett, erre a talán még nem megtört, de a
kiábrándultsághoz egyre közelebb jutó emberre. Aki mindösszesen csak dolgozni
akar… Dolgozni, s ha véletlen még talál is pénzt nem csak keresnie kell, az már
több, mint elég. Ha családjának nem kell minden fillért négyszer megfontolnia,
hogy kiadja-e kezéből, már boldog ember lehetne.
De most csak egy csalódott, elkeseredett ember.
Ember! Gábor, 53 éves, munkanélküli. Ember! Még az…
Ember! Gábor, 53 éves, munkanélküli. Ember! Még az…