Csodálatos tavaszi délelőtt volt. Már majdnem nyarat idézett
a levegő hőmérséklete. Száz ágra sütött a nap, és a piciny sugár-kezeivel
megkocogtatta a lány ablakán is a redőnyt. Kócosan, álmos fejjel botorkált a
lakásban. Hosszú volt a tegnapi műszak és még nem igazán volt magánál. Csak a
vegetatív idegrendszere mozgatta kezeit, amíg a kötelező reggeli „duplához”
mérte a vizet és az éltető energiát adó porított csodát,- a kávét - a szűrőbe.
Gépies módon tette, amit szokott. Kávé készül, arc, fog megmos,
fésülködés. Édes kotyogó hang, majd a mámorító illat – már mozgolódott tudata,
ahogy rutinos mozdulatokkal töltötte a gőzölgő nedűt, bele az édesítőt, majd a
kontraszt és az íz-élmény kedvéért a tejet. Következett a reggeli rituálé
tökéletes pillanata, amikor is az üzemanyag a gépezetbe kerül: az elixír pedig
miközben gyengéden végigsimogatja a nyelőcsövet, másik kezével irdatlan pofont
ken le a tudatnak, és az első csattanás után hősünk az egysejtűektől gyors
evolúcióval eljut a gerincesek szintjére. Felébredt.
Még mindig álmos tekintete a legtöbbször sötétbe burkolódzó,
alig használt utcai szoba felé kalandozott. Megfogalmazódott benne a gondolat
és a redőny mögé rejtett ablak felé indult. Nehézkes mozdulatok sora következett.
Zajosan nyílt az ablak, és a ritka mozgatástól lomha redőny is csak kézi
rásegítéssel volt hajlandó elindulni felfelé. Az addig visszafogottan kopogtató
napocska, most teljes erőbedobású támadást indított a szoba összes rejtett zuga
ellen, és az utolsó homályos négyzetcentimétert is alaposan megvilágította.
Fényárban úszott a szoba. Szorosan behunyt szemekkel, tapogatózva rögzítette
gyorsan a lomha sötétítőt, majd még mindig vaksin hátat fordított a most már
nyitott ablaknak, hogy visszabotorkáljon éltető feketéjéhez. Ám ekkor, mint egy
piciny tündér – orra hegyéhez ért valami különös illat. Ismerős, édes, tavaszi
hangulat kerítette hatalmába. A lila szín jutott az eszébe először. Majd miután agya receptorai
helyre rakták az információkat, az illathoz formát, színt párosítottak, érkezett
az üzenet a tüdőhöz: „mély levegő”! A légzőszervrendszer pedig cselekedett:
mellkas emelkedett, cimpák kitágultak, és a szaglóidegek által továbbított
információk által elbódított agy még egy képet dobott a főképernyőre: „Anya”!
Édesanyja kedvenc virága.
Mosolyognia kellett miközben mélyeket szippantott, és a ház előtt frissen kinyílt, illatozó orgonabokorra
nézett. Boldog szeretetet érzett és emlékek tolultak agyába. Édesapja sokszor hozott a
lila apró virágú illat-buzogányból Édesanyjának. Szerették az illatát. Szülei házánál volt belőle fehér is. Végigkísérte gyerekkora tavaszain.
Nézte a virágocskákat, az aprólékosan kidolgozott, visszafogott lila árnyalatát, a szabályos, mégis egyenként egyedi szirmocskákat. Csoda volt ez, és egy illatozó emlékkosár.
Nézte a virágocskákat, az aprólékosan kidolgozott, visszafogott lila árnyalatát, a szabályos, mégis egyenként egyedi szirmocskákat. Csoda volt ez, és egy illatozó emlékkosár.
Papucsba bújt, kulcsot fogott, és az utcai bokorhoz ment.
Nem tépett le egyet sem, csak beledugta orrát a legközelebbi, óriási sziromhalomba.
Tüsszentenie kellett azonnal, mégis levakarhatatlan vigyorral törölte meg szemét,
orrát utána. Telefonjáért nyúlt, babrált pár pillanatig, majd a füléhez emelte:
„Szia Anyuka! Eszembe jutottál –
virágzik az orgona!”