2013. április 27., szombat

Orgonák



     Csodálatos tavaszi délelőtt volt. Már majdnem nyarat idézett a levegő hőmérséklete. Száz ágra sütött a nap, és a piciny sugár-kezeivel megkocogtatta a lány ablakán is a redőnyt. Kócosan, álmos fejjel botorkált a lakásban. Hosszú volt a tegnapi műszak és még nem igazán volt magánál. Csak a vegetatív idegrendszere mozgatta kezeit, amíg a kötelező reggeli „duplához” mérte a vizet és az éltető energiát adó porított csodát,- a kávét - a szűrőbe. Gépies módon tette, amit szokott. Kávé készül, arc, fog megmos, fésülködés. Édes kotyogó hang, majd a mámorító illat – már mozgolódott tudata, ahogy rutinos mozdulatokkal töltötte a gőzölgő nedűt, bele az édesítőt, majd a kontraszt és az íz-élmény kedvéért a tejet. Következett a reggeli rituálé tökéletes pillanata, amikor is az üzemanyag a gépezetbe kerül: az elixír pedig miközben gyengéden végigsimogatja a nyelőcsövet, másik kezével irdatlan pofont ken le a tudatnak, és az első csattanás után hősünk az egysejtűektől gyors evolúcióval eljut a gerincesek szintjére. Felébredt.

      Még mindig álmos tekintete a legtöbbször sötétbe burkolódzó, alig használt utcai szoba felé kalandozott. Megfogalmazódott benne a gondolat és a redőny mögé rejtett ablak felé indult. Nehézkes mozdulatok sora következett. Zajosan nyílt az ablak, és a ritka mozgatástól lomha redőny is csak kézi rásegítéssel volt hajlandó elindulni felfelé. Az addig visszafogottan kopogtató napocska, most teljes erőbedobású támadást indított a szoba összes rejtett zuga ellen, és az utolsó homályos négyzetcentimétert is alaposan megvilágította. Fényárban úszott a szoba. Szorosan behunyt szemekkel, tapogatózva rögzítette gyorsan a lomha sötétítőt, majd még mindig vaksin hátat fordított a most már nyitott ablaknak, hogy visszabotorkáljon éltető feketéjéhez. Ám ekkor, mint egy piciny tündér – orra hegyéhez ért valami különös illat. Ismerős, édes, tavaszi hangulat kerítette hatalmába. A lila szín jutott az eszébe először. Majd miután agya receptorai helyre rakták az információkat, az illathoz formát, színt párosítottak, érkezett az üzenet a tüdőhöz: „mély levegő”! A légzőszervrendszer pedig cselekedett: mellkas emelkedett, cimpák kitágultak, és a szaglóidegek által továbbított információk által elbódított agy még egy képet dobott a főképernyőre: „Anya”! Édesanyja kedvenc virága.
    Mosolyognia kellett miközben mélyeket szippantott, és a ház előtt frissen kinyílt, illatozó orgonabokorra nézett. Boldog szeretetet érzett és emlékek tolultak agyába. Édesapja sokszor hozott a lila apró virágú illat-buzogányból Édesanyjának. Szerették az illatát. Szülei házánál volt belőle fehér is. Végigkísérte gyerekkora tavaszain.
  Nézte a virágocskákat, az aprólékosan kidolgozott, visszafogott lila árnyalatát, a szabályos, mégis egyenként egyedi szirmocskákat. Csoda volt ez, és egy illatozó emlékkosár.

    Papucsba bújt, kulcsot fogott, és az utcai bokorhoz ment. Nem tépett le egyet sem, csak beledugta orrát a legközelebbi, óriási sziromhalomba. Tüsszentenie kellett azonnal, mégis levakarhatatlan vigyorral törölte  meg szemét, orrát utána. Telefonjáért nyúlt, babrált pár pillanatig, majd a füléhez emelte: 
 „Szia Anyuka! Eszembe jutottál – virágzik az orgona!”