Egyszerű utazásnak indult, 20 perc mindösszesen. Igazán kibírható időtartam, még akkor is, ha az ember nem bírja a buszt; még akkor is, ha az utolsó utasokat az állomáson rekedtek passzírozták be a járműbe, hogy az ajtók becsukhatókká váljanak. Kibírható lett volna, ha nem pont az a bácsi áll meg mellettem. Pont az, aki hatalmas csíkos szatyraiban sörös üvegeket csörgetve tápászkodott fel a padról, mikor a beszállás megkezdődött. „Visszaváltani viszem őket.” Mormogja, alkoholos párát eregetve a busz egyébként is áporodott és test párától terhes levegőjébe, mikor egy korombeli lány érthetetlen és cseppet sem indokolt okból felcsattan. Egy üveg a lábára esett a kapaszkodási kísérlet eredményeként. Mindenki együtt érző, mindenki csendes. Próbálunk bőr-légző képességet kifejleszteni és fohászkodunk, váljunk puhatestűvé erre a 20 percre. Fogak szorulnak, csikorognak; zsebkendők rejteke pihegő ajkakat őriz. Már csak 5 perc… Már csak egy kanyar… Mindjárt vége… József Attila örökérvényű költeménye mindenki agyában lüktet. "Levegőt!"
Majd hirtelen zökkenés, az ajtók kitárulnak és mint lekvár a palacsintából, a tömeg kifolyik az utcára. Magam is lekászálódom, gyomrom tartalmát hatalmasakat nyelve parancsolom visszavonulásra. Tüdőmet jó néhány mély lélegzettel sikerül restaurálnom.
Indulóban még utolsó pillantás erejéig látom, amint a bácsi megfontoltnak nem, de elszántnak annál inkább nevezhető léptekkel, zörgő szatyraival célba veszi a közeli italt kiszolgáló egységet. „Visszaváltani viszem őket.” – csendül fülembe a mondat, s mosolyogva gondolok arra a szilárd vagy folyékony kenyérre, amely az üvegek árából kerül majd a csíkos szetterekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése