Az utolsó lobbanás

A fiú ült az ágyon és a gyertya lángját bámulta. A lángocska lágyan táncolt a viaszrúd tetején. Villódzó fénnyel töltötte meg a kis szobát. A fiú arcára vetülve látni engedte furcsa mosolyát. Mosolygott a tüzecskére és mereven nézte. Aztán hirtelen a fiú szeme megrebbent, összeszűkült… A lángocska megnőtt. Pillanatok alatt ököl nagyságú lett, s miután életadóját, a gyertyát felfalta, nekilátott az asztalnak. Nőttön-nőtt, s már a székeket is lángok borították. Tűzben állt a függöny, az éjjeliszekrény. Égett a ruhásszekrény is. Lassan, alattomosan kúszott a fiú és ágya felé. Még egy méter… húsz centi… tíz…, már az ágy lábait nyaldosták. Forróság öntötte el a testét, mindenhonnan lángok ölelték. Lassan felállt, s a háta mögött bezárult a gyűrű, de őt nem érte a tűz. Felemelte karját, s megsimította a nyelvecskéket. Azokon érdekes változás ment végbe. A fiúval szemben lévő részen a lángok közül kilépett egy lány. Emberi alakja volt, de ruhája és haja mind égő tűz. A fiúhoz lépett és lágyan átölelte. Szenvedélyes csókban forrtak össze.
Egyszer csak a fiú eltaszította magától a lángoló szépséget.
– Elég! – mondta – Elég legyen!
– Most meg mi történt? – nézett értetlenkedve a lány. – Mi bajod van?
– Nem akarom többé. – felelte a fiú és elfordult. – Már így is épp elég bajt okoztál!
– Ezt meg hogy érted? Nem volt elég világos az alkunk? Te ennem adsz, én cserébe gyönyört.
– De nagyon is világos, csak nekem ez már nem jó. Elég bajom volt miattad így is. Bezártak, bolondnak tituláltak, vizsgáltak, mint egy kísérleti nyulat… Elegem van! – fakadt ki.
– Szóval így!? Ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! – fenyegetőzött a szépség. – Azt hiszed, ellen tudsz nekem állni?
Hirtelen megváltozott a hangja; lágyabb, csábítóbb lett és lassan mozgatni kezdte a csípőjét.

– Ne tagad meg magadtól jogos jussodat! Gyere, vedd el, ami a tiéd!
Lassú, hullámzó mozgásba kezdett. Minden mozdulatára reagáltak az őket körül ölelő lángok. Táncot járt, a tűz táncát, és a fiú ragyogó arccal bámulta a villódzó fények között kecsesen mozgó lányt. Teljesen megbabonázta a földöntúli szépség. Lassan felemelte kezét és a lány felé nyújtotta.
Majd hirtelen, mintha hidegzuhany érte volna, megtorpant. Tekintete kitisztult, kezét lassan leengedte, és huncut mosollyal nézett tűz szerelmére.
– Látod? Már nem hatsz rám. Már erősebb vagyok! – Elégedett volt magával.
A lány abbahagyta táncát. Először a meglepetés és csodálkozás vonásai jelentek meg arcán, de a fiú szavai után már csak a düh lángolt a szemeiben.
– Azt hiszed…
– Nincs hatalmad felettem! – vágott a szavába.
A lányba, mintha kést döftek volna, összerogyott, s a lánggyűrű félénken megremegett.
– Ne tedd ezt velem! – könyörgött – Mindent megkaphatsz, amit csak akarsz, jól tudod.
– Csak egyet akarok. Tűnj el! – kiáltotta a fiú. Az összekuporodott lány fölé hajolt, s ezt suttogta:
– Nincs hatalmad felettem!
A tűzlány megvonaglott, hatalmas fájdalmai lehettek. Arcára kiült a kín, s a gyűrű is egyre halványodott, már csak néhány helyen lobogott apró lángocskákkal.
– Kérlek… – suttogta elhaló hangon és lángoló kezével a fiú felé nyúlt.
– Nincs hatalmad felettem! – mondta kegyetlenül.
– Neee…
Utolsó halvány lobbanással eltűnt a lány, s helyén csak egy kicsiny gyertya-csonk maradt.
– Nincs hatalmad felettem! – szólt újra a fiú, s elfújta a lángocskát.
Vékony füstcsík kúszott a szoba sötétjébe.

Egyszerre kulcs zörgése hallatszott, majd kopogás. A szoba ajtaja kinyílt. Egy kattanás, a helységet fényár öntötte el. Belépett az ápoló egy csomaggal a kezében.
Rámosolygott a fiúra és így szólt:
– A Doktor úr szerint ön meggyógyult. Hazamehet. Gratulálok! Büszke lehet magára. Nem sok piromániásnak sikerül, ami önnek. Még egyszer csak gratulálni tudok.
Kedvesen beszélt, s közben a szobában pakolászott.
– Az asztalra tettem a holmiját. Fogja és menjen, míg meg nem gondoljuk magunkat! – nevetett – Sok szerencsét! Aztán vigyázzon ám a t…
– Köszönöm szépen, minden rendben lesz. – szakította félbe, nehogy kiejtse a korábban úgy imádott, s most félt szót. – Köszönöm a jóságát! Isten önnel!
– Ég óvja, fiatalember!
Fogta a csomagját és kilépett a szobából, amit az utóbbi időben alig hagyott el. Útközben senkivel sem találkozott, még korán volt.

Kilépett az Intézet kapuján. A reggeli fény lágyan megérintette az arcát, s a hajnali szél végigsimította a környező bokrokat.
Lassan a felkelő Napra nézett.
– Többé nincs hatalmad felettem…