A hős

„Félelem” – gondoltam és újra beleszippantottam a levegőbe.

Vacsorázni indultam, a gyomrom jelezte, hogy ideje volna. Feltápászkodtam hát és neki indultam a városnak. Néztem a fényeket és az elhaladó autókat. Egyenesen, megfontolt léptekkel haladtam, jól bevált és kipróbált helyre igyekeztem. Oda, ahol a magamfajta gyorsan talál a fogára valót és jól tele is tömheti a hasát.
Az utcán az emberek kerülgettek, kitértek az utamból. Néhányan szánakozva néztek rám, olyan is volt, akinek undor ült ki arcára. Pedig ők a szánalomra méltóak. Puccos ruháikban, azt hiszik övék a világ, mégis rabok. Az elvárások, a kötelességek, a hiedelmek rabjai. Nekem szánják sajnálatukat, pedig én vagyok csak szabad igazán. Akkor, és azt tehetek, amikor és amit csak akarok. Mi ez, ha nem szabadság?
A szokott úton haladtam, végig a világító kirakatok előtt, majd átvágva egy kis ligeten a folyóhoz értem. A rakparton végig kocogtam és már a jól ismert hídfőnél jártam, amikor megcsapott az a szag. A félelem semmivel sem összetéveszthető, édeskés, fűszeres illata. Vonzott, mit tagadjam? Szemem a forrást kereste, miközben már a pillérek között jártam. Sok embert láttam egy kupacban. Furcsálltam – nem szokás ilyen helyeken tömörülni. Lassítottam és figyelmesebben kezdtem fürkészni a tömeget. Valamennyien egy irányba néztek, némelyik még mutogatott is. Autók álltak körben és egyik-másikon színes fények villogtak. Egyre közelebb értem, és már kezdtem megérteni a helyzetet: Egy alak állt a magasban, egyedül. Hosszú aranyszín haját tépte a szél és kétségbeesetten kapaszkodott a vasba, amire felmászott. Rettenetesen félt, de a vizet bámulta. „Innen hát a csábítás…” Láttam már ilyet azelőtt is. Emberi hülyeség. Leugrálnak, aztán persze nem tudnak úszni és megfulladnak. Minek megy vízbe az ilyen? Áztassa a lábát, de ne ugráljon hidakról! Érdeklődésem alábbhagyott, mikor felismertem a helyzet megszokottságát. Továbbindultam, csaknem átvágtam a tömegen, mikor felpillantottam és tekintetünk találkozott. Földbegyökerezett a lábam. „Ez lehetetlen!” Mégis… Akármikor felismerném ezt a szempárt. Annak idején, -- mikor utcára kerültem – ez az Aranyhajú mentette meg nyamvadt életemet, megetetett, gondomat viselte, majd mikor már megerősödtem… megszöktem. Nem tartoztam hozzá, és olyan fiatal volt. Azt hazudtam magamnak, ő is így akarná. Rengeteget gondoltam rá, hiányzott, visszavágytam... és most itt van, fent a hídon… és retteg… Nem engedhetem, hogy baja essék! Megmentett!

Rohanni kezdtem, utat törtem magamnak a bámészkodók között, akik miután megláttak, széjjelhúzódtak. Undor és sajnálat már megint… de most egyáltalán nem érdekeltek.  Csak azzal törődtem, hogy a közelébe jussak.
- Aranyhaj! – kiáltottam, mire azok is felém fordultak, akiket nem löktem félre.
- Aranyhaj!
Meghallott. Rám nézett. Tekintetünk újra találkozott és láttam rajta, hogy felismer. Könnyei még jobban potyogni kezdtek és zokogásban tört ki. Megváltozott a széljárás, már nem éreztem a szagot, csak a szememre és a fülemre hagyatkozhattam. De nem akartam hinni egyiknek sem, mikor Aranyhaj mindkét kezét széttárva levetette magát.
Esése lassított felvételnek tűnt, én pedig úgy éreztem tagjaim önállóan reagálnak – ugrottam utána. Hallottam egy-két kiáltást a hátam mögül, de én már a hömpölygő vízbe csapódó testre koncentráltam. Minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy a víz alá bukva is megtaláljam.
Ő csattanva, tagjait törve, mint egy elhajított kő, én simán, irányítottan értem a vizet, csaknem egy időben vele. Amint elhallgatott a külvilág, és az ugrás lendületéből is már a felszín felé tudtam evickélni, azonnal a vizet kezdtem kutatni. Jó úszónak számítok, de most az adrenalin is megsokszorozta a kitartásomat. Egy-egy pillanatra, csak levegőért bukkantam fel, és azonnal folytattam a keresést.
Csaknem elfogyott a tartalék levegőm, mikor aranyszínű villanást láttam, tőlem nem messze. A hídról az emberek erős fényekkel világítottak mélybe – bár abba egyikünk sem tudott volna megkapaszkodni, szóval nem is értettem miért. Még egy utolsó nagy levegő és el kezdtem arra úszni, ahol az imént a lány haját látni véltem. Már biztos voltam benne, hogy jó irányba haladok – felismertem a piros pólóját. Ájultan hánykolódott, nem is próbált úszni. Hatalmasat rúgtam, és ettől kaptam akkora lendületet, hogy alá tudtam bukni az ernyedt testnek. Már csak annyi dolgom volt, hogy a felszínre és a partra vigyem. Már csak…
Fogalmam sem volt hol lehetek. Keresés közben az érdekelt legkevésbé merre visz a folyó, inkább azzal törődtem, hogy minél előbb megtaláljam, és megmentsem a megmentőmet.
Mikor végre felértünk végtelennek tűnt a távolság, ami a part és köztünk volt. Előfordult már, hogy gond nélkül átúsztam ezt a folyót, de olyankor nem volt terhem.
Izmaim helyén tűz lángolt én pedig a hömpölygő víz kellős közepén evickéltem egy ájult lánnyal. Amint a tüdőm megtelt levegővel, erőt kaptam. Egyébként sem vagyok egy „könnyen feladós” fajta. Már nem lennék életben, pláne nem az utcán, évek óta.
Gigászi küzdelem volt. A hála, amit a lány iránt éreztem mégis szárnyakat adott. Mit szárnyakat – uszonyokat! Hogy mennyi időbe telhetett, mire kievickéltünk? Egyáltalán én voltam, vagy valami csoda segített? Fogalmam sincs.

Mikor a lábaim végre hínárokat és köveket éreztek már kinyitottam az erőfeszítéstől addig összeszorított szemeimet. Abban a pillanatban Aranyhaj is magához tért, és végre az ő súlyát már nem egyedül cipeltem. Partra másztunk és én összerogytam a kimerültségtől, tekintetem mégis Őt kereste, hogy jól van-e. Ő pedig, mintha minden ereje visszatért volna – leült mellém az iszapos folyópartra, vizes fejemet az ölébe vette és végre elmosolyodott. Hajáról és szeméből is cseppek hullottak rám, de mosolygott, és én már csak a nevet hallottam, azt amit Ő adott nekem:
- Bundás…  - és ott a karjaiban mély, álomtalan álomba zuhantam.