Dicsőség

Vér s verejték. Sikoltások, fájdalom torzította grimaszok. Idegesség, izgalom. Kiáltások, rohangáló emberek. A világ körülöttem forog, s én vele szédülök. Széthasadok! Ajkaim a szárazságtól repednek. Nyelvem, mint a tapló. Képtelen vagyok bármi másra gondolni, mint hogy legyen vége! Szemeim nem működnek, nem látok át a könnyhártyán, mégis erőlködöm. Keresem a jól ismert, imádott alakot, kapok az erőt adó kézért. Meghalok! Biztos, hogy meghalok! Bátorító szorítást érzek a kezemen, hűsítő borogatás homlokomon.
Már csak egy dolgot kérnek tőlem. Én megteszem. Már mindegy hogyan végződik, csak legyen végre vége…

Aztán egyszer csak megszűnik minden, ami rossz, ami fáj. Lelkemet az angyalok szférájának zenéje ringatja. Pislogok párat, - már könnyebben megy – s kitisztul tekintetem. Szívem robaja elcsitul, s egy számomra édes hang tölti be lelkem: Felsír a kisfiam!