2013. október 16., szerda

„Most sikerülnie kell!”


 Izgatottan mondja ezeket a szavakat, ahogy eddig minden alkalommal, mióta vele tartok, közben igazít egyet nem túl fényes és újnak egyáltalán nem mondható nyakkendőjén. A legjobb, számára. Félre csúszva, ernyedten lóg mellkasára. Mert új helyzet állt elő: 53 évesen, immár nem álláskeresőként, hanem friss munkanélküliként indul megbeszélésre. Csaknem félévszádot leélve, dolgozva, amikor és amit csak lehetett. Gábor, 53 éves, munkanélküli.

Komolyan kicsípte magát, ahhoz képest, ahogy az egyszerű hétköznapokon jár-kel. Bizakodva, mosolyogva lépked mellettem, miközben ismét elmeséli, amit legelőször, s ami miatt úgy döntöttem, mellészegődöm:
-Tudja, amióta kikerültem a szakiskola falai közül, én az amperekre vadászom. – cinkos mosoly bujkál szemében - Villanyszerelő vagyok. Sosem volt olyan, hogy nekem ne lett volna munkám. Mikor még a „téjesz” megvolt, azért nem volt gond a kenyérrevalóval. Faluról jártunk be, ott ismertem meg a nejemet is, kinn a mezőn. Mindig volt mit tenni. Aztán jött a rendszerváltás, és a városba költöztünk. Munkának itt sem szenvedtem hiányát, jó szakembernek tartottak, nevem is volt, mindig akadt maszek meló, ha éppen hivatalosan nem is voltam bejelentve. – hirtelen elkomorodik az
arca, nagy levegőt vesz, s így folytatja:
- De hát akkoriban már nem a szakmámban dolgoztam ám!- Csodálkozó tekintetemre magyarázatba kezd. - A helyi nagy gyárba mentem, mint betanított munkás. Jó volt az, csak rámentek az idegeim. Az asszony még a mai napig is ott nyüvi a szerszámokat.
- És ön? Mi történt azután? – Kérdezem egy óvatos közbeszúrással, miközben határozottan, egyre közelebb érünk elindulásunk céljához: az új leendő munkahelyhez.
- Én? Próbálkozom. Azóta is. Kisebb – nagyobb időtartamokban, de viszonylag folyamatosan dolgoztam.
Dolgozott. Egészen a múlt hónapig, amikor is az akkori munkaadó úgy döntött, hogy már elég pénzt mosott, eléggé kizsákmányolta alkalmazottait, elég támogatást vett fel a megvezethető városi-, megyei-, országos hivataloktól, és ő most szépen lelép. Hátrahagyva mindenét, családját, csak a számláján lévő pénzt vette magához és eltűnt. Tudhatom meg „hivatalos” szomszédsági közleményekből. S ez még nem is olyan szokatlan eset. Természetesen maga mögött hagyva, pénz és állás nélkül munkásait is. Köztük Gábort, aki ekkor még bizakodó volt, hiszen mint mondtam, ez már szinte rutin eljárásnak tekinthető kicsiny hazánkban. Ám mikor bele kellett vetnie magát az álláskeresés erdejébe, bizalma azonnal megrendült. Nem egy helyről érkezett visszautasító, nemleges válasz, s akadt olyan is, aki meg merte engedni magának, hogy egyáltalán ne válaszoljon. Az okok és az indokok legalább olyan változatosak voltak, mint ahány félék a hirdetések. A legtöbb helyen, mikor a jelentkező kora került szóba, azonnal vezetői beavatkozás lett szükséges, hirtelen betelt a hely, amit aznap hirdettek, és ez természetesen akkor derült ki; másik vonalon hívták őket, vagy egyszerűen „megszakadt” a vonal. Hihetetlen az a dolog, amire a Gáborral töltött hónap vége fele már csak tényként tudtam gondolni, hogy még ha az ember szeretne is munkát vállalni, akkor is ellehetetlenítik a helyzetét, hiszen a pályakezdő azért nem veszik fel, ha öreg motoros azért. Ha van róla papírja, akkor a plusz járulékok miatt nem, hiszen túlképzett, ha nincs róla, akkor azért.
Igazából én magam már ötletet sem tudok mondani, hogy mi lenne az a legegyszerűbb módszer, amivel a dolgozni vágyók kicsiny csoportját, a munkát adni kívánók és még fizetni is hajlandók még kisebb falkájával össze lehetne hozni.
De térjünk vissza Gáborhoz, aki mostanra már egy villamossági munkákat vállaló vállalkozó kisvállalatának kapujában ácsorog. Nyakkendőjét végképp félre csomózza, majd mikor már nem tudja tovább húzni idejét félszeg csöngetésbe kezd, s vár. Mint az elmúlt egy hónapban minden héten, nappal és éjjel. Semmi válasz. Mosolya már nem oly magabiztos, mint mikor elindultunk, de még nem is hervadt le teljesen. Mintha csak engem akarna biztatni, rám villan fehér fogsora, pedig szeméből látszik, magával kellene először elhitetnie, hogy „Minden rendben!”.
-Próbálja újra!- Már indulna, mikor nógatni kezdem, s szavaimra újra csenget.
A berregő hangra egy fiatal, gömbölyded asszonyka döcög a kapuhoz, kulcsot csörget, majd mosolyogva nyitja.
-Jó napot! Miben segíthetek?- Kérdezi, s szemén látszik, hogy zsíros megrendelésre számít. Majd mosolya lehervad, mint ősszel a virág, hiszen Gábor elárulja jövetele célját. Az asszonyka arca egy pillanatra megmerevedik Szemei tetőtől talpig végigmérik hősünket, meg-meg akadva az őszülő hajon, a barna keretes szemüvegen, s a „nasikától” gömbölyded pocakon. Majd kitör belőle a szemérmetlen nevetés. Fulladással küszködve próbál szavainak utat adni a szájából bugyogó röhögés mellett.
-Most csak viccel a bácsi, ugye? Még hogy dolgozni… - újabb kacaj-roham – Nem elég a nyugdíja? Hagyja érvényesülni a fiatalokat! – És egy lendületes karmozdulattal orrunkra csapta a kaput, s kedélyes heherészés közepette visszagurult a házba.
Gábor, mint akit egyszerre ért hideg s forró zuhany úgy cövekelt még percek múlva is a járdán. S ajkaival csak egyetlen szót formált némán: „bácsi”.
Gyengéd erőszakot kell alkalmaznom, hogy indulásra bírjam. Azt terveztem, hogy a sikeres találkozó után majd vidáman beülünk a sarki restibe egy csésze kávé mellé, s nevetve mutatunk fügét a korábbi kudarcoknak. Joggal bizakodhattunk a sikerünkben, hiszen a hirdetésben „villanyszerelésben jártas, szakmunkásvizsgával rendelkező, nem pályakezdő munkatársat” kerestek. Ám mostanra világossá vált, hogy nemhogy siker, de még a vidámság is elfeledhető a kávéval együtt, hiszen a világ ismét fricskát vetett, erre a talán még nem megtört, de a kiábrándultsághoz egyre közelebb jutó emberre. Aki mindösszesen csak dolgozni akar… Dolgozni, s ha véletlen még talál is pénzt nem csak keresnie kell, az már több, mint elég. Ha családjának nem kell minden fillért négyszer megfontolnia, hogy kiadja-e kezéből, már boldog ember lehetne.
De most csak egy csalódott, elkeseredett ember.
Ember! Gábor, 53 éves, munkanélküli. Ember! Még az…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése